Visszhangzik bennem a tavasz

Színes kardigánnal tompítom a kora hajnali

enyhe fényízű madárcsicsergést

A fagylaltfőző mester már az első

eperszemek közt válogat

Fűízű még a gyümölcs, 

de színe a közelség vibrálása

A várakozás öröme kárpótlás

Az első gombóc cukortól terhes

Rácsodálkozom a hóvirágra

ahogyan minden pucér vállra

Szerelmet sejtő remények fűtik 

a napra áhítozó libabőrös testet

Reggelnek hívom ma a pirkadatot

Hűvösnek a hideget

A görcsös sarokban guggolást ugrásra készülésnek

Sapka helyett masnival, színes szalaggal ékítem 

szellőfútta buta kobakom

Szelíd, bódító, álmodozó Tavasz!

Szeszélyes virágbaborulás, gyönge égi vetés!

Bakancslistámra írom limonádéízű, kacskaringós betűkkel

hogy KIKELET, SZERELEMBE ESNÉK VELED!

 Puha a föld, az avar illatos

Egy fa megtépetett a vihartól

Valamikor, valamikor...

Ím itt virít tenger viola

Messze elszáll édes illata

Újraél ez csoda, újra...

Egy poszáta dalra dalt küld

Fellobban egy szunnyadó tűz

És nem pihenünk, nem pihenünk...

Mert indulni kell, mert küzdeni

Hogy túléltük elhinni

Meghalni és születni, születni...

Fénysugár a lombok között

Megolvadnak a kemény rögök

Tudva hogy örök, örök...

Mert indulni kell mert küzdeni

Hogy túléljük elhinni

Megtartani és születni, újjászületni...

Bólogat a gyöngyvirág

Tudja, érette van a világ

Ő az égi báj, az égi báj...

Egy ág hajlik, eltörik

A fészek halkan leesik

Sír valaki keservvel, sír valaki...

De küzd, mert élni kell

Az erőhöz hinni kell

Kart ölteni a reménnyel, a reménnyel...

 Leszállt a bús, könnyező éj

Ma sem okozott látásod meglepetést

Szaladnék bár boldogan feléd

Széthullva az örömtől karodba omolnék,

de olybá tűnik elfelejtetted a járást házamhoz

Szuszog az ágy alattam, hintáztatja kihűlő testem

Nem gondolnék  rád kedvesem, nem gondolnék én semmire sem

Mélyül a sötétség, halkul az elmúlás

Mily rémisztő egy fülemet cirógató halk suttogás

Mely vakká hazudja sosem-volt szememet:

Jöttél tán vagy csak akartál

Megindultál aztán megtorpantál 

Utaztál előre haladtál

kalandokba bonyolódtál

Megérkezvén a kapu előtt toporogtál

Kopogtál vagy csak csendben vártál

Meglestél aztán belefájdultál

engem itthon sosem találtál

Láthatatlan életem keresem 

Bolyongó nyugtalanság, színtelen elem 

Csiklandós patakba lógatom lábam 

A víz megtörik körülem, felismer, kikerül

Csengőszó hallik a derengő félhomályban 

Az összecsodálkozásban holnap tán már szívünk derül

Ma még csak függöny rebben a majd üres szobában 

Nem feladni a mosolygó reményt, 

Kutatni a semmiben egy megfoghatatlan vágyat

Küzdeni, harcolni valakiért aki

tán örökre idegen marad

Hagyd el önmagad, életképtelen álmodozó

Ez mind túl nehéz félénkségednek!

 Zivatar tombol szakadatlan

cseppfolyóssá mossa a szilárd teret 

Évek ütődnek össze nedvesen

Úszás és fulladáskényszer

Szivaccsá változom

Nem lélegzem,

süllyedek

Összeomlott a rend

Túléltelek végítélet!

 Azt mondták nem vagyok okos

Mint a dinnye

Ahhoz hasonlítottak

Gyümölcsillatú butaságomban 

Elképzeltem a kemény, taszító zöld burkot, 

Melyben édesen és lédúsan dobog a pirospozsgás, finom szív

A fekete magok ti vagytok! 

Bántsatok! Nélkületek igazi dinnye nem vagyok!

                                              1) Álom

Tovarepít távol-földre

Betaszít egy örök-körbe

Hol falat épít, börtönt nekem 

Ki egyedül nem törhetem

                                               2) Élet

Cellatársat egyet kapok 

Ki köztetek is ott kóborol

                                               3) Elszigeteltség

Emberek! Ti teremtettétek!

Menekültök előle bármi áron

Magatokra s másra így nem találtok

                                                4) Fájdalom

Én közel engedem kis szívemhez

Megtanulva szeretni élek

Gyáva, ezt értsd meg!

                                                 5) Vágy

A savat pedig a kezünkbe adja

Hogy az őrrácsokat mint szétmarja

De míly értetlenek, balgák vagyunk

A mérget inkább szívünkre folyatjuk

                                                  6) Valóság

Nem láthatjuk, nem fogjuk fel

Néha érezzük, ha átölel

Elménk olykor becsap minket

Valótlant velünk elhitet

Arcunkra festi, megbélyegez

A magányba buzgón betemet

                                                7) Bizonytalanság

Menekülünk, holott senki nem üldöz

Így az ÉN szenvedésben fürdöz

Gyávák vagyunk élni, halni

                                                      8) Álcák

De nem restellünk ölni, csalni

Ez tesz minket hatalmassá? 

Alázkodó vad madárrá

                                                   9) Remény

Te is, én is, ő is egy bolygó

Céltalanul bolyongó, haldokló

Miért ne törnénk ki önmagunkból?

Mint ahogyan a csillag pusztul:

Robbanásban fénnyé válik, 

Hulltában is sugárzik.

Ha eltűnik a sötétségben 

Új gyermek fogan az éjben

Elődei életeit magába szívja

S nem kín többé az Ó Élet kínja!

 Majd szoborrá változom s angyalok fájdalmát könnyezem valódi vérrel. Ne engedj el mert nem tudom hová is mehetnék 

 Bölcsesség és értelem híján 

én csak tanácsolni tudok : 

ÉLJ addig míg kedved van rá, 

Az unalom ma nevetség, de holnap tán már lopódzó árny.

Szeress sokat, szeress mohón, engedd a másokat közelebb, rántsd magadba akitől félsz

Légy társ, szülő, testvér, barát, gyermek

Éld meg az összes ijesztő köteléket 

Mert a tavasz jön, zsong, ölel, incseleg,

Elmagányosít ha kívüled zajlik a öröklét szerelem 

--- *** --- *** --- *** ---

Nap nap után elsétálok a csobogó szökőkút mellett

A vízcseppek táncolnak, zsibongnak, csókolnak és szétszakadnak, egyesülnek, nevetnek, oly hangosan nevetnek! 

Nap nap után tanúja vagyok önfeledt szerelmüknek

Egy pillanatra mindig elmélázok 

A jóleső egyedüllét görcsös próbálkozás talán, 

ott, a vízben tükröződik a valós magány, mely 

csak mélyül s átérzik újra és újra jobban és jobban  

nap nap után...

És szentül az elhatározás, számolhatatlanul sokadik már: 

Holnap lerúgom a szégyenszín szandálom, felhúzom a félelemszoknyám, 

és térdig gázolva a csiklandós vízben megnyitom magam a reménynek:

valakinek talán kedve támad táncolni és kacagni velem az intimitás zuhatagában

Először egyszer, aztán nap nap után

Mert minden víz befagy egyszer. Oly sebesen közelít a tél. Az olvadozó hőségben is érezni vélem sikító hidegét 

 Kilökődött belőlem az élet szikrája. 

Életképtelen volt.

Vérben fürdet a görcsös rettegés

 A valóság képlékeny massza 

Mely színdarabbá pereg az ujjaim közül

Korlátaimhoz bilincselve 

Lebegtetem azt aki lenni tudnék 

Jer kedves hiányzol az illúzióból ami belőled él !

Csak képzelem hogy a testedbe olvadok .. nem érezlek...

Miért vagy oly távol hiszen itt élsz bennem 

Lehetnél e ennél közelebb?

Megtalállak egyszer... bárhol .... én teremtettelek!

A testem vagyok akkor Te ki vagy? 

Fény maradok 

S ha újra eljövök láthatod ahogy a lelkedben ragyogok 

Nincs miért keseregjek nincs ami bántson

Hisz végre egyedül vagyok mint a sarokban síró gyermek

Beteges étvággyal falom 

a fájdalom

minden ízében keserű

szenny vagy ürülékszerű 

vacsoráját

Retteg az - ha mégoly barát is - mert belémlát:

halandó rothadás gyönyöre tombol örökre. Bennem

Nincs miért sírnom

'sz magamnak maradok

pedig látni vélem 

azt aki Te vagy

de csak a körvonalakat.

a körvonalakat...

(Hitem rég elhagytam 

Megtagadtam Istenem 

A számvetés még hiába

Nincs semmim sem)

Reszket a Hold gömbölyűsége

Már azt hinném valaki törődik velem

Lenéz hogy felszárítsa könnyeim 

De nem ér el

Távol van

Túlságosan távol...

Szavaiban él a költő 

Soraiban dobban a szív

Meglebbenti a levegő az elhagyott ihlet magányos várát

Meglebbent a levegő

S én fulldoklom

Elvesztettem önmagam

Attilám!

Ölj meg, vagy találj rám!

Folyts könyörgésem mérgébe

mert nem tudom elviselni többé azt akivé lettem

És csak kesergek

Most csak sírok

Bánt a létezés maga

A néma könnyek utolsó suhanása

sikoltja hogy elporladok

mert élni nem tudok!

 Az elhagyatott elmegyógyintézet 

libabőrös falain oson a félelem

Fullaszt a hideg, a hívatlanok orcájára

fagy a pára.

Fehérnél zöldebb a tisztaság, 

a szenny is a sarokba húzódva reszket

Az üresség óhaj csupán, 

rémít a nehéz ajtók fémes csikorgása.

A mélyben tátog némán merev szemembe egy árny

Lopakodik utánam a Pánik.

Mindent elsöprő menekülési vágy magamból

Óvatlan pillanatok egymásutánja, 

s felsért az állandóság

Homlokom s tenyerem a nyirkos téglákon nyugtatom

   .... ---- ....

Susog, serceg a hajnal odakint

Lassú, lágy, könnyű a fénye

Örökbefogadna, törődne, védene

Csalogat folyton folyvást

Áldozatok sokadalma ajándékok alig hihető halmazáért:

* Hűs rángatózás                          forró vibrálásért

* Kattogó magány                         végeérhetetlen kézfogásért

* Vérszomjas szellemvár                 tavaszi olvadásért

* Penésztelep                               illatozó ibolyáért

Idebent a mozdulatlan biztonság óv, oltalmaz, ölel

A múlhatatlan töretlenség én magam vagyok

Odakint minden mozog, változik, jön, marad, elmúlik

Színorgia és zümmögő nyüzsgés

Lélegzet. A kétely sóhaja

Semmiség az élet, csak egy halovány karcolás bőrömön,

lüktető csípés, fürgén gyógyuló seb

     ....----....

Monoton kísértetjárta menedék, az utolsó biztos pontköteg valék:

Magam vagyok az élet!

 Túléltem az elviselhetetlent 

Szörnyet kellett volna halnom

De itt vagyok... erõsebben mint valaha

Magányossá tesz a küzdelem

Gyengévé tesz a remény

Kiszolgáltat a szerelem

Törvénybe foglaltatott:

Egyedül. Megint egyedül és újra és mindig egyedül!

Már nem kérdezem miért, már nem fulldoklom az ellenállásban. 

Fejet hajtok.. utoljára.

így és ennyi. Ellöklek magamtól, mert annyira szeretlek!

Kétségbeesett harc, sikító tûz és ôrjôngô sárkány. Roppan a csont a teher alatt.

A zûrzavar kellôs közepén csupaszon és fegyvertelenül állok.

Fedezék után kutat titkon könnyben úszó szemem. 

Ûzi szívemet a rettegés szakadna bár ki mellkasomból!

és igen, az egyetlen aki veszett csatáért halni és küzdeni és nem feladni kész én vagyok

Mindent és mindenkit legyõzök, pusztuljon bár el önnön lelkem.

Ne szeressetek! Ne kötõdjetek, így képtelenség védelmezni Titeket!

Alámerülök a tiszta és egyszerû borzalomba és a kegyetlenségbe, 

hogy nektek ne kelljen. Lásd a mosolyom, de a szemembe ezentúl ne nézz!

Az üresség meglepne. 

Elõször hagytam magam, megerõszakolt az élet. Megrázó tapasztalás. Szükségszerû kishalál hogy élni tudjak tovább...

 Még egy pillanaton át...

...s már nem magam vagyok. 

Színesen lángol a forró indulat 

ahogy sikoltva tör ki a képzelet 

semmi- birodalmából.

Apró hullámok száza és ezre

rohamoz hiányod millió- szilánkos 

gyötrõdésében.

- Kívánlak!- röppen a szó feléd

és édes kínban hagy meg magadnak.

Majd ha látlak, elmondom, hogy szeretlek.

Vagy csak nézlek csendesen, míg alszol

s talán felébresztelek...

 Ma még talán szép lehetek,

de holnap szembeköp az útálat

Ma még talán szerethetek, 

de holnap elsorvaszt a bánat

Itt állok a fényben, itt a ragyogásban,

de elveszik az éjben, egy mocskos látomásban az erény

Rózsaszín húskötegek lógnak a fáradt csontokon

Ha a tükörbe nézek, még tudom, hogy én vagyok...

Hangosan rothad bennem a remény

Örvényként szippant be a szürkeség 

Nem lészek más, mint fakó emlék, mi eltipor az utókor

Mi más ez, ha nem vereség?

Érzem az ihlet mámorát, 

de a toll lepihen.

Hétköznapi lány vagyok csupán

Költõ? Azt hiszem nem. 

***

Amit szerelemnek hiszek álmodom talán

Elvesztettem azt ami a valóság

Színét veszti a tinta is.. elsápadok

Nézek, de nem látok.. nincs mit mondanom

Nem tudom mi vagyok!

El tudom fogadni. El kell előbb vagy utóbb. Tudok tovább menni, tudok visszatekinteni, tudok visszatérni is hozzátok, és mellettetek állni. Meg tudom élni ezt a fajta fájdalmat is. Aztán el tudom engedni a szerelmet, a reményt, a vágyakat, és meg tudlak titeket énekelni, mikor már nem kínoztok annyira.  

Pillangóhad és orchidea röppen szét ha szóra nyitod örökvidám ajkaid,

de szívedben lassan jégkristállyá halkul a vér. 

Vagyok Neked. és képes lennék maradni is. 

---

én ne tudnám mi a fájdalom? 

Úgy érzem magam, mint akinek kitépték a szívét, lenyomták a torkán, meggyalázták a hulláját, sekély hantba temették a hátsó kertben, és ráadásként még ugrálnak is a sírján

Igen. Pontosan így. Fekszem mozdulatlanul, sajgó mellkassal, égő torokkal, mint egy félresikerült halhatatlan lélek egy roncs test börtönébe zárva

Mintha lenne miért ragaszkodnom, maradnom, tűrni a kínt, hideg, döngő földbe elásva. 

A férgek elevenen falnak fel. Elfogynék bár boldogan ebből a lassú gyötrődésből. 

---

Az érzés teremt!

Ha páncélba bújsz, nem fogod érezni az érintésemet. Kérheted azt tőlem, hogy tépjem le a páncélod, megteszem. De fájdalmas lesz, lehet hogy már annyira egybeolvadt veled, hogy a bőröd is jön vele együtt. és akkor ott állsz, csupaszon, vérezve, fázva, félve és gyűlölni fogsz azért amit veled tettem. Akkor is ha Te komolyan erre vágytál. Elhagyatott leszel és zavarodott már nem fogod hagyni hogy átöleljelek, hogy fogjam a kezed. Legjobb esetben is láthatatlanná válok. 

Ezért ne kérj tőlem ilyet. Ki tudom várni, hogy vágyj annyira az ölelésre, a melegségre, a közelségre, a kötődésre, hogy magad bontsd le a védvonalad. Ha pedig nem így lesz, ha úgy érzed nem éri meg, megtanulok együtt élni a döntéseddel. Nem alacsonyítalak le azzal, hogy döntésképtelen gyereknek nézlek. Szeretlek ennyire. Szeretlek annyira, hogy úgy szeresselek ahogy Te akarod, ahogy neked jó, és nem úgy ahogy én akarom .

Albert nagykomolyan hallgat

Nincs nála jobb barát

Figyel rám igazán

Könnyem csordul

Bársonyos mancsával sokáig kotorász , lassan kiürül a piknikkosár

A pöttyös takarón tea, csokoládé es mesekeksz, málna es sok- sok szeretet-perec

Plüssmackóm nem eszik csak némán tolja elém a vigaszt. Egyiket a másik után.

Már tényleg jobb

Sokkal jobb

Hallgatagon heverészünk a morzsás pokrócon,

bámuljuk a falevelek közt átszűrődő napsugarakban játszó porszemcséket

Megnyugodott délután

Drága Attilám! 

Ma inkább dolgozó nő, tegnap egészen anya, holnap szerelmes bakfis leszek, már tudom

Most folytogat a düh, az imént még nevettem

Ezidáig szerettelek e percben pont nem

Nem tapad meg bennem érzelem nem ragadok le egy szerepnél sem

Halálra rémít a szakadék mely szélén táncolok

Szorosan átölelem magam de nem tart össze gyönge karom

Minden nap százszor születek és halok bele

Állandó csak a változás

---

Nincs miből merítsek saját magam emésztem fel

Hova tűntél Napom, Te drága Fénylény?

Fáj a magány, de nem hiányzik senki sem

Szerelmes lennék ha nem gyűlölném hogy tombol a vérem

Zuhannék alá vagy szárnyalnék odafent

Biztos talajon pihennék a rázkódó perem helyén

Aludni csak aludni... nevetni és felszabadulni... megérkezni és maradni

Csak ennyit kívánok csupáncsak íly semmiséget

Drága Attilám!

Penészvirág és mocsár vagyok

A hajdan- volt pipacsmező halott

Halkan bugyog a láp bennem

El kell mennem?!

Jó vagyok

Megsiratlak ha gondolod

Bátor vagyok

De elszáradok ha maradok

Viselj el félelem! 

***

Majd méz leszek

Akkor aranylok

és csöppenek

És ha megízleled ízemet 

Ha keserű az is én leszek

***

Azt a rózsát add nekem

ami megsebez.

A valódi tüske igazabb 

a gyémánt ragyogásánál

A bíborló vér szentebb

a hazug ámításnál.

***

Tompán koppan mélyen dobban a hang

Homályban tapogat a világosság

Élénk szikra pattan , lobban

A válasz egy nem létező kérdésre

A válasz talán Te vagy

Szikrázó Üvegszilánk

Menekítsd meg önmagad

Eleven Szenvedés ...előlem

Hát.... úgysem érlek el

Ez az egyetlen szerelem, mely szakadékot emel hidat sosem

***

 Bíborban játszik az ég

fénylő kapuját nyitja a Forrás

elborít, elvakít...

Semmi- kezed arcomra fekteted

de lásd, földi korlátaim burokba zárnak

nem érezlek többé

menned kell, a búcsúra késő

Létezhetetlen az állítás

Hogy meghaltál? Ugyan már!

Zokogásuk visszhangzik az üres gyászteremben....

Most elmentél mert itt voltál

Kizuhansz belőlünk hogy szárnyaljál

Elköszönni tőled lehetetlenség

Bizonyosság hogy visszatérsz

Felismerlek, ha még el is vakít a bánat

Önző könnyektől lucskos a búcsúzás

Ragadós, nyúlós és túl hosszú

Én egy mély sóhajba rejtelek

Köszönök mindent mit adni tudtál

Teremtettél, megőriztél, elfogadtál

Igaz voltál, Öregapám!

Most pihenj, aludd ki Enmagad

Ez a posványság s a sok kattogó kagylóhéj

visszavár, ha készen állsz újra ránk

Minden kötődésre fittyet hányva

Indulj, menj a fénylő Forrásba

A világ fájdalma kényszerzubbony, 

a teljességnek nem lehet gátja.

Sápad a homály ....

Némán ünnepellek

Hálás szívembe temetlek

A föld túl hideg Neked!

 Sötétben újra

Elvakított fényed, melyet oly mohón ittam magamba

Feléd fordítottam arcomat, melyre sugaraid lágy jeleket véstek

Mosolyogva tapogatom ki emlékeimet ...

Mennyi mennyi hazug szó - s én hogy áhítoztam utána

Akkor jöttél, mikor jönnöd kellett

Okkal ébresztettél fel és taszítottál vissza

Sosem lehetek elég hálás hogy melegségeddel feloldottad görcseimet

Picinyke mandulafácskának , melyet szívembe ültettél, gondját viselem

Örömömmel óvom könnyeimmel táplálom

Lassan felnő, virága bája és illatozása szerelmet vonz 

gyümölcse, bő termése mindenféle éhséget csillapít

Most köszönöm, hogy voltál

hogy megtaláltál, hogy beragyogtál, 

lángra gyújtottál, felráztál és elringattál, 

Megnyitottál.

Adtál, drága Napom, oly sokat adtál. 

- - Az elemi erejű orkán lassan vibrálássá szelídül - - 

Viszonzásom egyetlen igéret lehet:

Verdes itt egy pici szív, melyben mindig otthonra lelsz

Vagy így, vagy úgy, vagy amúgy vagy semmiképp

A mandulafa árnyékában  szerelem, bizonyság, vigasz, béke vár

még pár pillanaton át... azután elengedem a vágyat utánad

Attilám!

Emez betoppan vággyal, ékes szókkal,

hazug szívvel, fájó múlttal,

játszik velem ölében ülve,

oh hiábasóvárgott szenvedély hoppsz eltűnik a semmiségbe...

Sebzett madár ki szeretni gyáva

Amaz jön, jönne újra,

tán tudja is vagy csak mondja,

hogy szeretne vagy kívánna pszichoanalízis innen onnan...

Rejtegető útkereső

És a másik csendben oson belopódzik álmaimba,

szívem rímmel símogatja.

Nem tudom honnan és hogyan, de valahol itt van

Láthatatlan be bizonyság.

Nem tudom hogy így vagy úgy, tán amúgy vagy semmiképp

mégis felemel és megtart

Várni reá nem magány, de jóleső egyedüllét...

Oltalmazó jóbarát

Illesz hozzám Te Három Vagy én illek Tehozzád?

Közelít a felszín, szinte érzem ahogy a levegő tüdőmbe tolul Ijesztő bódító közelség, vakito tiszta lég. Változom. E pillanatban eszményül a nő.

Édes öntudatra ébredés

 Szökellve partot érek, kisiklott hajó a tajtékzó tengeren

Üldözöm, kergetem szívem, lepkeháló rebben    ma is elvétettem...

Tovatáncolok belefeledkezetten, a táj rám mordul ha belébotolva hasraesem

Ki röhög? Ki kacag? Ki bújtatja az álmomat? 

Hogy józan, dolgos, szorgos egyén, komoly jellem.. eh.. haszontalan súlyos erény

Méltóságod méltatlan, hogy markába rejtse fényemet

Szétszórt, szeleburdi, könnyed világ ez

Az enyém, itt senki más el se fér

Testetlen mocsokságod hurcold fel a néma oroszlán mögé, megtisztít a ragyogás

Ereszd hát el vágytól illatos lényegem, nem elég hogy a verdesőm nincs bennem?

Hagyj itt magamnak, Te páncélmerev Mindenki!

E kis sziget épp elég nekem

Ne szigorulj, engedj szétesni

Szikrával, bájjal, fénnyel és áradással

zümmögő csillogással, hővel és tulipánnal kívánom összeszőni magam

Lázadó fonás reményrokkával

Minden nap megpihenek. 

Várom azt, ki habozás nélkül magába ránt

Ha keres, itt leszek, pörgök, forgok, rezgek, sugárzom és virágzom

Kiskosárba gyűjtöm az emlékeimet

Vagy hűsölök, szusszanok egyet ott ni, a pici málnabokor árnya alá kucorodó elefánt pikkelyei között nyújtózva, dalolászva, zellerszárat rágicsálva

ŐRIZNI A FÉNYT

sokszorozni erejét

kiragyogni

továbbadni

szétosztani

Erősödni és megtartani

Elengedni és visszahívni

Befogadni és remélni

Dönteni és kibírni

Nyitni és bizsergetni

Elcsendesülni és figyelni

Melengetni és izzani

Ragyogásban vakulni

Elbukni és felállni

Pörögni, forogni, elszédülni, szabadulni, rabláncért esdeni

Teremteni, pusztíttatni, hinni, akarni, tenni, mozdulni előre

Visszavágyni és hiányolni

de

A FÉNYT ŐRIZNI

 Ijesztő éhségek ébredeznek bennem Elfolytom ameddig bírom pedig a legkevésbé sem ezt akarom

Eltűnök pár órára Több nem kell Összeszedegetem darabjaim és zsibbadtsággal ragasztom össze

Rémít a magány

Attilám!

Csak Néked sírhatom el itt a forgószél karjaiba simulva az életem Semmi-vállad minden terhem oly könnyedén bírja

Nekem nem lehet összeomolni

Képtelenség

Úgysem mutatom ha fáj hisz tudod

Ha halvány is a mosoly talán még úgy is édesít feloldoz valamelyest

... Apró kövek csapódnak hozzám Minden pillangó tovareppent mik óvtak

Csupasz idegvégződéseimet duplán is kínozza minden lenge fuvallat is

Fájjon! Csak fájjon jobban! 

Attilám! Azzal megbirkózom

Bezárkóznom ne kelljen az elszigeteltség megöl

Ha felemésztem minden erőmet, akkor is túlélem ezt a napot!

Ha ordítva, zokogva is de talpra lököm magam

Ki várja tőlem, hogy szótlanul és felszegett fejjel térjek vissza a pokolból?

Büszkén viselem arcomon a sebeket melyeket démonaim rágtak bőrömbe

Holnapra jobb lesz

Holnap könnyebb lesz

Ha nem, tán eltűnök pár órára...