Az elhagyatott elmegyógyintézet 

libabőrös falain oson a félelem

Fullaszt a hideg, a hívatlanok orcájára

fagy a pára.

Fehérnél zöldebb a tisztaság, 

a szenny is a sarokba húzódva reszket

Az üresség óhaj csupán, 

rémít a nehéz ajtók fémes csikorgása.

A mélyben tátog némán merev szemembe egy árny

Lopakodik utánam a Pánik.

Mindent elsöprő menekülési vágy magamból

Óvatlan pillanatok egymásutánja, 

s felsért az állandóság

Homlokom s tenyerem a nyirkos téglákon nyugtatom

   .... ---- ....

Susog, serceg a hajnal odakint

Lassú, lágy, könnyű a fénye

Örökbefogadna, törődne, védene

Csalogat folyton folyvást

Áldozatok sokadalma ajándékok alig hihető halmazáért:

* Hűs rángatózás                          forró vibrálásért

* Kattogó magány                         végeérhetetlen kézfogásért

* Vérszomjas szellemvár                 tavaszi olvadásért

* Penésztelep                               illatozó ibolyáért

Idebent a mozdulatlan biztonság óv, oltalmaz, ölel

A múlhatatlan töretlenség én magam vagyok

Odakint minden mozog, változik, jön, marad, elmúlik

Színorgia és zümmögő nyüzsgés

Lélegzet. A kétely sóhaja

Semmiség az élet, csak egy halovány karcolás bőrömön,

lüktető csípés, fürgén gyógyuló seb

     ....----....

Monoton kísértetjárta menedék, az utolsó biztos pontköteg valék:

Magam vagyok az élet!