Leszállt a bús, könnyező éj
Ma sem okozott látásod meglepetést
Szaladnék bár boldogan feléd
Széthullva az örömtől karodba omolnék,
de olybá tűnik elfelejtetted a járást házamhoz
Szuszog az ágy alattam, hintáztatja kihűlő testem
Nem gondolnék rád kedvesem, nem gondolnék én semmire sem
Mélyül a sötétség, halkul az elmúlás
Mily rémisztő egy fülemet cirógató halk suttogás
Mely vakká hazudja sosem-volt szememet:
Jöttél tán vagy csak akartál
Megindultál aztán megtorpantál
Utaztál előre haladtál
kalandokba bonyolódtál
Megérkezvén a kapu előtt toporogtál
Kopogtál vagy csak csendben vártál
Meglestél aztán belefájdultál
engem itthon sosem találtál
Láthatatlan életem keresem
Bolyongó nyugtalanság, színtelen elem
Csiklandós patakba lógatom lábam
A víz megtörik körülem, felismer, kikerül
Csengőszó hallik a derengő félhomályban
Az összecsodálkozásban holnap tán már szívünk derül
Ma még csak függöny rebben a majd üres szobában
Nem feladni a mosolygó reményt,
Kutatni a semmiben egy megfoghatatlan vágyat
Küzdeni, harcolni valakiért aki
tán örökre idegen marad
Hagyd el önmagad, életképtelen álmodozó
Ez mind túl nehéz félénkségednek!
