Szökellve partot érek, kisiklott hajó a tajtékzó tengeren

Üldözöm, kergetem szívem, lepkeháló rebben    ma is elvétettem...

Tovatáncolok belefeledkezetten, a táj rám mordul ha belébotolva hasraesem

Ki röhög? Ki kacag? Ki bújtatja az álmomat? 

Hogy józan, dolgos, szorgos egyén, komoly jellem.. eh.. haszontalan súlyos erény

Méltóságod méltatlan, hogy markába rejtse fényemet

Szétszórt, szeleburdi, könnyed világ ez

Az enyém, itt senki más el se fér

Testetlen mocsokságod hurcold fel a néma oroszlán mögé, megtisztít a ragyogás

Ereszd hát el vágytól illatos lényegem, nem elég hogy a verdesőm nincs bennem?

Hagyj itt magamnak, Te páncélmerev Mindenki!

E kis sziget épp elég nekem

Ne szigorulj, engedj szétesni

Szikrával, bájjal, fénnyel és áradással

zümmögő csillogással, hővel és tulipánnal kívánom összeszőni magam

Lázadó fonás reményrokkával

Minden nap megpihenek. 

Várom azt, ki habozás nélkül magába ránt

Ha keres, itt leszek, pörgök, forgok, rezgek, sugárzom és virágzom

Kiskosárba gyűjtöm az emlékeimet

Vagy hűsölök, szusszanok egyet ott ni, a pici málnabokor árnya alá kucorodó elefánt pikkelyei között nyújtózva, dalolászva, zellerszárat rágicsálva