Mossa ki a víz a mérget a véremből

Jeges szemcseágyon vonagló könnyfészek

ez a napsütötte szélcibálta délután

--Van úgy hogy nem elég.

Az ember tartsa meg amit ígér.

Nem csak akkor beszélünk ha hazudni vágyunk úgy hiszem.

Tudom. Akkor is ha nem mondom.—

Sárga kavicsot gyűjtöttem a holnapért

Sápadtat, kicsit, kereket, eldobtam egyet,

kerestem másik hetet. Elaltatja símogatva haragom

--Azt az egy órát zsebedben hintázva tölteném.

Láthatatlanul. Lehunyt szemmel kucorognék,

Nem félnék és nem kapálóznék. egymagamban lennék mégis veled.—

Mossa el a víz keserű könnyűim,

hordozzon engem a sebes elegy

tengerig, felhőig, égszakadásig

---nyitott vagyok és bizakodó

a szél keresztülfúj rajtam, kiállom

tépje ki szívem, kavicsra cserélje, kékre—

Ringasson a folyó legmélyebb bölcsőjében,

Forgasson az örvény, vigyen innen messzire

Nincs kavics, ami a valóságba emelne,

Mikor minden elpusztul csak én maradok

és a zöld kövek. Zöldek a szerelmekért.

--Amennyire most fáj az kevés

Ebbe még nem halok bele

Elmúlik az éhség kínnal vagy csokoládéval. –

Ringassa el a víz a régi emlékeket

Mossa el a víz a reményeket amik nincsenek

Mozog minden, hullámzom vele

Szédít a kényszer, ez a test nem bírja el.

--Kisatírozom a szavakat majd újra leírom

Szebb nem lesz. Zöld tollat vágok a falhoz

de a tinta nem fröcsköl szét.—

Vigyen el a víz a hajtók elől.

Tarkónlőni vágyom a gyáva perceket

Fusson az életéért minden előlem.

--El tudok engedni bárkit. El tudok hajítani

minden kedves bármit. Engem ki enged el

és ki hajít a barna kavicságyra? –

Mossa el a víz a hitem a csodában

Átbukom rajtad, se hús, se védelem

.—Keresztülzuhant idő az élet

Se kötőtűm se kardom.

Lenyúzott bőrömből zekét varrhatsz.

Allergén anyag.—

nem zúg nekem a víz elég hangosan ma sem

elszalasztott éjszaka, hordalék alatt pihenő életkedv

mossa el a folyó az életem

--Édeskés halálbűz mindenfelé

A test türelme végén

vágyott egyetlen szakítás: vérből a szikra, nedvből a fény—

Szavaimat fövenybe fűzik s tipornak rajta ősidők.

nem akarok beszélni többé.

Csendesen bámulva ringatóznám

át megmaradt napjaim.

Egyszer úgyis elmegyek, elpazarolom magam

Két kezeddel szórj szét, ha megmaradtam

Haragudhatsz értem utoljára

Vinnyogó köntörfalakon sétál fel- alá egy macska

Vízbefúlt testét értem vonszolja.

Mosson el a folyó belőlem mindent

Üres kagylóhéj a parton …

Sütött egyszer a nap és talpam alatt bandukolt a tér,

álmok kúsztak fel a kastélykert mohás kövén.

Nem voltam tán ott, dirib- darab vagyok.

Vért hányok ha nem látja senki,

gondolataim előrébb járnak nálam

egy hajszál ott maradt a földön, ültömben elvette a szél

A tó fenekén vizitündér lakik, messzi -messzi rokon

Ha nem lenne bűzös – nyálkás a bőröm, megölelném

búcsúzóul. Érzem ő is viszolyog.

Egyszer egy ösvényen jártam, nem fájt semmi sem

Emberek jöttek-mentek, de nem láttak meg.

Nem bántott senki sem.  Burok voltál körülem.

Elszaladtak a szavak, üresen ciripel minden oldal

Hozzád vagy a kavics alá, kozmikus utakon vagy

 vaspánton.  többször élünk egyszer.

Koronát rajzoltam glóriám alá. De leüti fejemről

a köd mindahány csillogó ábrándot.

Itt vagyok én vagyok ennyi vagyok csend vagyok

Tán csak szunnyad, tán elszáradt, vagy összetört

valaha volt, vagy magzat még legbelül

Az a füst nem csak a hiánybeteg tüdőmbe ért el.

Elhagyott testmeleg kóborol : vakmenet

Megváltozott az élet íze, pedig mintha nevem

suhant volna át egy belső pitvari pánikszobán

Arcomon évtizedek, torkomban ismerős szorítás

Lopakodik valamiféle árny, amely bújócskát játszik

Nincs idő megélni, haldokló akarás,

nem fotoszintetizál ha kevés a napsugár

Semmi vagy, semmid sincs, csak lenyomat énbennem

Semmi én már nem lehetek, hisz hatásod hordozom

Köré gyűlik mosoly és félelem. 

A vihar sikongat, minden élőbe s a földalatti holtba is belemar

hogy csak duzzog vagy élvezi, nem tudni, egy kidöntött fa kérge alá karcolja

hogy minek mikor én nem nézem meg? ezt a tusát is én nyerem, mint mindig

Szilajabbul haragszom és kitartóbban szűkölök, erőm nem hanyatlik a Nap rendreutasító ereje alatt

Ez az örök vesztés az elmém ostora. nagy magányomban a világot tudnám cakkosra roncsolni

Pusztán egyszeri haraggal, kicsinyes bosszúból, vagy akár pillanatnyi indulatból.

Torz kép bennem ez élet, szívem keresné szépségét, húzná párját, gyászolná vesztett csatáit.

Szétfeszít egy belső erőpróba, a természet tökéletességében hogy alkothat ilyen élhetetlen entitást?

Szívemet a tudat, tudatomat a szív. Láncra verik egymást s vonszolják végig az életemen.

Melyik vagyok én? Húsba mar a vergődés, minden halálsikoly, minden vágy, minden próbálkozás.

Fosztogató lettem tragédia súlytotta álmaimban

Önuralmam mankója csak a makacs hallgatás márványmerev orca mögött

Az a hajnal mely felperzsel a tűztoronyban, mely ordítva ébreszt az lesz a szelidített sárkányom,

Mely páncélja alá rejt, újra és újra, agyonnyom és életet okád belém, alvadt vér a holnapom.

Kővé dermed a világ körülem, hideg, merev kígyómarta haldoklás minden korcs figura

         -----------------------------------

Minden mosoly árnyékában vicsorgás búvik meg

Száguldó időm ablakán kinyújtom kezem,

A levegőt markolnám, elfognám, rejteném,

szennyterhes, mérgező, szürke lég.

Zsebem málladozó kavicsokkal teli,

Innen emléket csak pukkanó buborékban viszek

Színeket, ízeket, másnak hitt szellemeket

       ---------------------------------------

Csak a holnap nem bántott még, csak a holnap bűntelen és gyermeki, szeretni való vágyott esély. Fürge lábain szalad előlem, karjaiba sosem von ígéreteit beváltva. Haragot taszít, reá csak könnyes, megenyhült tekintet vetül. A holnap öröksége vagyok én.

    --------------------------------------------

Bárcsak harag helyett szerelem gyújtaná fel testeinket s ivadékunk e nyomor helyett pilleszárnyon foganna s kéreg helyett hamvas, bársonyos burokban aludná ki az elkövetkezendő életét. Nem szikra, csak átok, áldozat az élet, az indulás fájdalma vérbe elegyült kíséret. Hordja szét a szél a megtépázott életeket!

     -----------------------------------------

Ne lopd el más mosolyát, mert a te szíveden elhervad.

Egy olyan világba születtem, hol a tükröt a földre teszik

A farkast a holdra, a női szívet implantátumba helyezik.

Egyszemélyes fülke az életünk, s folytonos remény, hogy az ajtót ránknyitják. Vagy legalább bekopogtatnak hozzánk.

Egyetlen hangot hall meg fülünk, sajátunkat, mely vízhangként kong a koponya vájataiban.

Nem tudok már hozzád bújni, csókom érintetlenül elsuhan.

Tetoválás lennék hátadon, kenet masszív izmaidon.

A ház, melyben felnőttem születésnapot ünnepel. Emlékek bújnak elő a fal repedéseiből. Megül a por a gyertya lángján. Meghívok mindenkit, aki nem jön el.

Némely napok oly ragadósan koszosak. A tárgyak, az emberek, a szavak, és én magam is.

Minden gondolat öreg és fáradt. Egyik másik botot szorongat aszott kezei közt, mintha haladni remélne.

Ezekhez az időkhöz jobban láncolnak érzékeim. 

Nincs tisztelet az érintésben, álom az íriszben, sóhaj a nyelv hegyén, tánc a fülbevaló drágakövén.

Nincs illata bőrödnek.

*****

Lucskos bűntudat, hiány, félelem. Randevú a dögvésszel.

Nem kell, hogy értsd, ki vagyok én. Nem kellesz te sem nekem.

Jó, ha itt vagy, de nem bírlak el, nem vagyok elég erős.

Bocsásd meg nekem, ha nem tudsz szeretni a minden és semmi ellenére sem.

*****

Vergődünk, elveszünk, és haragszunk

Csak próbálkozás és gyenge hit vagyunk

Kötelesség a testünk, engedelmességre törekszünk

Látásod kellemes, szemed zöldje otthonos

Mézillatú felhőágyban is fájhat az álom

Méhcsípte piros gyulladás a tudaton.

Ébressz fel, Harcosom!

A feszülést mind szenvedélyednek adom.

Mezítláb is kifordulhat a boka,

törik a csont a síkos fűszál alatt

Fogd be a fülem, ha a tükörteremben sikítanak a  szilánkok!

Tenyeredbe simulva leszek az életvonalad.

Ma úgy döntöttem repülni tanulok

Lebegtet a víz, itt lélegezni nem tudok, fuldoklok

Légy kopoltyúm vagy adj szárnyakat!

A parton fekve pírt csókolok válladra.

Levelet írok vérrel, könnyel, aranyporral

Csókot küldök vakgalambbal

Halld ki a szünetekből, ami nincs ott!

Csersav vagyok a teádban.

Értem nem kár, hátrálok.

Életfa mérgező tobozát majszolom

Mint gyermek a ritkán kapott cukorkát

Ellenanyaga légy szellememnek!

Mosolygós almát gyűjtök, mielőtt hozzád indulok

Cserélj velem, ha szeretsz, mind megkapod!

Van egy hely a szívem közepén

Olykor dohos, sötét, mocskos pince

Olykor sehonnan induló szilaj folyam

Olykor habos felhőkre épült piciny házikó

Vagy csak egy fa, melynek ágait hinta s hintázó terhelik

Volt már színház, előadások előtti megilletődött csöndbe burkolózva

Volt már füstös, hangos, fáradt  gyár, melynek padlóján munkások verejtéke csillog

Volt már zöldhatár, fű ölelte idegenbe nyújtózó gyöngyvirág

Vagy csak egy szikla, melyet mohatakaró melenget a csípős északi hidegben

Minden ölelésünkben ott a napfény

a csintalan tündérek derűs kacaja 

a régen kinőtt álmok színes impressziója

Minden perce-ereje maga a megérkezés

Minden simogatásunk gyengéd ígéret

Gúnyneve a távolságnak a kiszoruló térnek

A nárciszok csilingelve táncolnak a szélnek

Mámoraik érintéseink nyomán kélnek

Minden közös lenyomatunk az időben maga a bizonyság

az otthon hű illata

a gőzölgő leves állhatatos bugyogása

az ágyunk sejtelmes suttogása

az el nem csattant csókok ámuldozása

a csaholó kutya türelmetlen farkcsóvája

a fényesre súrolt kő erőtlen panaszkodása

Összefonódásunkban mi vagyunk az otthon, a leves, az ágy, mind az elmaradt csókok, a kutya, a kő, minden ami hétköznapi, minden ami különleges.

Fényesre csiszolt vonásaimtól megkérdezte kora este öreg barátom, a Bánat, hogy Te ki vagy?

- Férfi, társszerzet, jóbarát, rugó és biztonsági kötél. 

- Nem, nem úgy értem- morogta. 

Nem ért Ő semmit. Savanykás szagú, irigy, árva legény. Koravén.

Hozzám csapódott kérdezés nélkül annak idején. 

- Hogy mondjam el, te kreált lény azt minél valósabb nincs e sártenger közepén?

Nekem éteri dallam vagy, Kedves, örökhangzó, tiszta óda, az ég hite énbennem.

Szükség vagy, megtagadhatatlan kényszer, életigenlés e tetszhalott időben.

Örvénylő mámor, kitörő kacagás, elmét bontó vad derű.

Táncoló kajmán az álmok viharvert ladikjában, elringató elmozdulás.

Könnyű fuvallat, hajamat borzoló, bőrömet cirógató langyos téli szellő;

sosem tudni mikor kél, meddig érint, és milyen erővel.

Iránytű és puska vagy, a fénybe irányzott surrogó löveg. 

Édes fagylalt, nyelvemre olvadó pisztáciakrém: borzongat és gyönyörül.

A rohanó időm kottája vagy, lépteimben az egyensúly, ütésemben az erő,

jövőmben a vágy, ínyemen a csattanó, ujjbegyemen a bíbor tintatakaró,

meleg lepel, és hideg számítás, de legfőképp a semmi helyén az akarás.

Terjengős, buta szóim hallatán majdhogynem ránc jelent meg a Bánat szenvtelen orcáján.

Szürke köpenyét szutykos kis testére csavarva húzódzkodik vissza a penészes, homályos sarokba,

Hümmög, fejet csóvál, nyugovóra tér lassan.

itt pihenget bennem, hibernált álma jajszavamra vár.

Elvitathatatlan, könnyen megszokható útitárs.

Nem nézek felé, nem búcsúzom, nem esküszöm, csak elvágyom, ugrom.

Minden pillanatba önzőn, naivan, könnyeden, reményekkel ékítve csobbanok.

Rugóm vagy, Kedves! És valahavolt egyetlen biztonsági kötelem. Megtarthatsz vagy elveszejthetsz.

Mint most is, előfordul, hogy túl nagy vagyok

szemtelenül sok helyet foglalok a jelenből.

Minden lélegzetemmel mérgezem a többi lélegzőt.

Szélvihar türelmetlen haragom,

minden bántó porszem a szemembe, számba szalad.

A lendület ébresztett egypár reggelen,

bizsergető belső indulással.

De hol az a derű már?

Az ágyam vasmarokkal szorítja elmém,

oly ismerős, baráti, megszokott a vágy: az elmúlás.

Addig is elrejtőznék a fa kérge mögé,

majd ott várok a sós vizek vagy a moha alatt,

felhőbe bújnék vagy feneketlen mocsárba, 

a parázs közé, a szív fölé. 

Életem elől, fájdalma elől. 

Egyszerűen csak megszöknék, megszűnnék.

S akkor az élet nélkülem újra szabályos, és könnyű madárcsicsergés.

Tán kissé zavart vagyok, őrült félén, kit gyógyszer tompít.

Elmém is berekedt, mint a torok is, ha sokáig kiáltja hogy - Elég!

Vagy nem rikoltozik, csak némán tátog, hogy könnyei gyűlnek méreggé

És csak árad mint magányos patak. Egyedülálló jelenség.

Érzem a rothadásom szagát, hát a vége hol késik már?

Az ember azt hiszi minden felett áll, 

egyeduralkodó a világországban, én csak a férgek fölött állok

Vagy tán azok fölött se, bőröm pont olyan nyálkás, puha mint amazoké.

Én vagyok a tűzfészek a sárkány koponyájában

Téboly a zseni képletében

Kőrózsa a vadul burjánzó, illatos kert szélére vetve.

A jó idők nem tesznek erőssé. 

Annyi lecke után még mindig gyenge vagyok, 

hogy könnyebb életre gondolok félálomban...

Ma az éhség is keserű nemcsak a meleg sör és az odaégett krumpli

Ha lenne pénzem egy koldusnak adnám mind és helyet cserélnék vele.

Ingyen nem kérném hogy válassza az életet. Naiv balgaság lenne. 

Szóljatok a lidérces álmoknak, hogy mostantól kushadjanak ablakom alatt

Szóljatok a vörös szőrű farkasoknak, hogy oszoljanak a kérges erdő árnyai alól

Szóljatok a rémületnek, hogy felöltője levetnivaló, szűkös, szakadt

…..

Üde, friss vér melegíti márványmintás ölem

Megtartani többé nem lehet, felszabadító kényszer megosztani veled

…..

Sosemlátott ráncok, könnyű, pogácsaízű üdvözlet

Sorsát tányérba önti a forrás, jószóval fűszerezett beszédes vacsora

Telepedj ide a kishokedlira, gyermek, itt nem vagy idegen!

……

Lehetnék én is lehetett volna enyém is a nemismert hegedűszó

Eső cipripel a csókod mögött

Ölelésed a hely, ahol nincs rettegés, szorongás, ahová nem ér el a világ

Ahol nem bánthat más csak én magamat.

Ölelésed a szendergés, az álom, a meleg kalács közepe, puha, édes fészek

Közös szavak, közös sóhajok, közös haragok.

Indulatunk semmi más, csupán őszinte beavatottság.

Néha túlzásba vitt tekintet vagyunk,

Távolságaink a korlátok, melyek itt tartanak

A földből etetnek, a földbe temetnek,

Szellőűzte, zizegő falevél hiányunk,

Aláhull, tiszta csoda megenyhült zuhanása

Lehetőség vagyunk, öntudatra ébredt remények

Dallam mely oly kedves fülünknek

Könnyfakasztó ölelés, fájdalmak, vidám szökellések

Íriszbe égett napsugár és holdfény derengése

Összeolvadásunkban nincs vagyunk , maga a nemlétezés,

hasíték a kozmikus aranymetszésen

Termékeny mező vagyunk, mag után nyújtózkodó sár

Gazok közé ültetett csucsor és bíbor kasvirág

Kimondhatatlan és fölösleges szó, prózába rejtett rímkép, illúzió

Szikra vagyunk, bőr alól pattanó, csípős érintés

Hitt vagy csak félt hamis istenség

Félresiklott terv, megérkezés, az egyetlen ismert szabály.

Feszült guggolás, nekikészülődés, a kitörés előtti mozdulatlanság.

A világ gyötrelmét enyhítő gyógyír vagyunk, kenőcs a természet fekélyén.

Kézfogás vagyunk. Meleg simítás az arc piruló bőrén.

jelentéktelen, láthatatlan, szelíd forradás, észlelhetetlen suttogás

Fúziónkban a mindenség vagyunk, maga az eredet

Fény járja át a dohos szobákat, felcsókolja a földről a tegnap odahányt keserveket

Virágot ültetek a cementlap repedéseibe, gyenge hajtás feszíti a tavaszt

Csipkefüggöny légy, hímzett apró terítő, kancsónyi kútvíz, hűs, puha erő

EGGYÉÖLELŐDÉS VÁGYA

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kin ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.

József Attila, 1923 január vége

nem félsz, hogy lecsókolom szívedről a napfény illatát?

nem félsz, hogy nem vagy képes megfékezni  engem?

nem félsz, hogy míg férfiasságod markolom, egész lényeged a tenyerembe simítom?

nem félsz, hogy szeszélyem ellenszegül szándékodnak?

nem félsz, hogy kifosztalak, meggyalázlak, és elrabollak önmagadtól?

nem félsz, hogy fájó sajgás leszek, nyers fojtás?

nem félsz, hogy minden ellenállásod vibrálásomba olvad?

nem  félsz, hogy megszeretlek, s átkomba vonva páriává teszlek?

Lélegzetem a bőrödön,  haldoklók nyögéseitől bűzlő pára.

Szoríts mellkasodhoz s dédelgess tested melegével,

Hogy egy pillanatra feloldódva benned, ne rettegjek tőled.

Titokban csúnyákat gondoltok egymásról?

Pusmogjátok a mocskos kis rágalmakat

Mindegy kinek, aki meghallgat

Aki mocskos maga is

Más szennyese alá rejtitek a tiéteket?

Mintha akkor kevésbé bűzlene saját gyalázatotok

De csak nő és fertőz a keserű szenny

Kiüríthetetlen irigység és keserűség vagytok

Mindent látó, torz tükör vagytok?

Tökéletes motor hajtotta fáradhatatlan dünnyögés

Feljogosít a sötétség a pusztításra

Kártékony impulzusok törnek elő az elviselhetetlenből

Talpig a fel nem fogott fájdalomban állok

Érthetetlen számomra ez a közeg

Rosszindulatú ítélet hasogatja kiközösített szívem

Meg-meg moccan az emberség, majd szűkölve visszavonul

Fegyver dörrenésére vár az alkonyi indulat

Szaggatna bár széjjel, roncsolna felismerhetetlenné

az őszinte, tiszta löveg.  Gondtalan pusztulás.

Ódivatú, elnyűtt könnycsepp öleli szemgolyóm.

Mint aki titkon béketárgyalást folytat önmagával

Bolond módjára jár fel alá, feje lehajtva,

kezét görcsbe rántja az akarás.

Mint aki hinne istenben, titkon templomra gondol

Hitvesi esküre, ünnepi bájra, tehermentesítő gyónásra.

Úgy tesz, mintha, de csak színlelés a mozdulatlan kalandozás

Belefárad a lélek a munkába, bele a barátságba, bele a sosemismert családba

Kihűl a lázadásban, a magányban, a simogatás utáni vágyban,

A védekezés alapmozdulatában, a pajzsok egymásra rakosgatásában

Beleroppan a kívánalomba, az elhagyatottságba, rideg valóságba,

a gyűlölködő emberhorda rikoltásába.

Nincs sírásom, nincs panaszom, elfogyott mindahány.

Csönddé vált a tehetetlen kattogás,

összegömbölyödött s lázas, nyugtalan álomba merült

minden harmatos látomás

Hagyjatok békén ne lássatok s ne halljatok többé

ti mindent tudó, tényeket köpködő,  szánalmas korcsok.

Szűnjön meg számodra, Világ, ez a sérült, sehogysemjó kisleány.

Széllel táncol bájos keringőt, libben tova a szerelmes szabadság felé.

Csupa kellemmel csókolja a levegőt.

Szitakötőm! Illesd álmom egyszer efélén!

Kérned sem kellett. Csak jelen lenned. Megnézted, megszorítottad, elvetted.

Légüres térben lebegtetem szív nélküli csonkolt testem.

Pihen a vágy, pihen a feszülés, pihen a zokogó hiábavalóság.

Tartsd meg, tenyeredhez simul, tökéletes ölelés ez.

Minden fájdalmam, veszett, őrjöngő akarásom visszapattan a semmiről

Maszk maszkot vált perceim orcáján, de előtted mind áttetsző fátyol csupán

Elképzelem szitakötőéhez hasonlatos szárnyalásom, súly nélküli szabad életem

Hívom, csalogatom a jövőm, násztáncot jár a hullámzó, mély tudat

Túl magasra szárnyalok, fekete réteget éget a nap burkomra

Hiányom s tökéletességed szülte életképtelen szerelem.

Körülmények cibálják, gátakat építenek, gúzsba kötik a szárnyakat

Gyilkosság áldozata minden egymásra szánt perc, minden lehetőség, minden próbálkozás.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Most sem.  Oly ismerősek lépteid, köreidet bezárom lehunyt szemmel.

Rázkódik a világom, zokogásom ringatja. Minden összeborul, új rendet állítok nyomodban

Lassítanék már, oly nagyon, oly mélyről fakadó kényszer kínját enyhítve

És mégis gyorsuló ütemben építkezem várva a következő rombolást. Felkészülve rá.

Suttog bennem egy kicsi lányka, nőkezdemény, könyörög érted,

könnyek szelídítik pettyes orcáját, összegömbölyödve remeg,

lelke árnyakat fest huzatos barlangja  falára, miértek ütődnek vissza a hideg falakról.

Most talán még hagyja magát, elaltatom, megnyugtatom,

meddig kell még hazudnom neki, ígéretet tenni a lehetetlenre?

Felállok, tudom. Magasba emelt fővel mosolygok a világra,

dühöngjenek csak a kegyetlen Moirák erőm láttán.

Ha az Egyhez járhatatlan út vezet, a Sokhoz csapódom.

-------------------------------------------------------------------------------------

Attilám! Vigyázz rám, ne hagyj elveszni a zűrzavarban, melyet teremtek.

Őrizz, csak míg kapálózásom simogatássá csillapul. 

A következő életemben tán nem hamvad el minden, mihez csak hozzáérek

Elbújni, elmenni innen, sehová és mindenfelé,

Célt veszejteni a hömpölygő selymes lávába, 

Nem akarni csak haladni, az úttal vitetni terheim.

Megállapodni újra és újra egy elviselhetőbb létben

¸¸¸¸¸¸

Fenyőmag és árvácska vagyok

Illatait váltó szeszélyes, hideg szél

Barlangban bujdosó éhség és szenny

Olvadó vas és sűrű szenvedély

Könnyelmű fiatalság, nem kívánt teher

Vad kísértés kényszerképzete

¸¸¸¸¸¸

Ha önmagamból képes lennék elfutni 

nem bántanék többet senkit sem

Minden ragadós falat kidönt ez a makacs félelem

Minden vádló korlátot félresodor

A határok lángolnak, fanyar bíbor füst homályosítja elmém

Menekülnék, de buta szívem éber álmokkal mérgez

E bénító tétovázás lesz a vesztem

Csak fekszem itt görcsösen, és változtatom árnyaim 

Hol ciánszínű csókká, hol bárgyú prizmává

A mi lenne ha? koldusává.

¸¸¸¸¸¸

Álmatlanság dorombol az ágyamban orrvérzésig

A torkomba folyó sós/fémes nektár minden étkezésem

Ringass egyedüllét, kényeztess hűs csend, ne bánts!

Azt fogadtam hogy így jó lesz, kényelmes, 

Ha magamban sem bízhatok akkor kiben? 

A csillagokra nézve szükségszerűbbet nem kívánhatok

Mint álmatlan álmot, öntudatlan biztonságot, 

gondviselőt, ki kérés és kényszer nélkül vigyázza legtörékenyebb perceim

ki elrejt szánalmas életem elől pár órára

Illékony hiszékenység lettem

Türelmesen gunnyaszt az idő a holló szárnyai alatt

A tollak illata elnyomja a hideg csípős bűzét

Kivár. Hibernált álma ringatja a tavaszt.

Diótörő kattog, elpattintja a színek kapszuláját

Egy apró ütem erejével simogat a fény.

Fázós ásítás minden ködölelte reggel.

Elcsúszik a jégen az akarás.

Mindenkinek csak egy cseppet adtam, bíbor jégkristályt cseppentettem szívükbe, és gyermeki áhítattal és csodálattal figyeltem az olvadást. Engem rothadó szörnyeteggé kínoz a vérem, mely másokban illatos, puha, édes csillogás, gyógyír.

Mindenkinek csak egy csókot adtam, egy ölelést, egy simogatást. Oltalom és biztonság lett szaggatott életem, melyből hozzájuk menekültem, bőröm ősöreg fekete ráncai kisimulnak érintésük nyomán.

Mindenkinek néma csendet adtam, tér és idő nélküli, álomvilágot, ahol nincs felelősség, nincs kötöttség, nincs elvárás, nincs kényszer. Magát a korlátlan szabadságot adtam. Már nem látom a tökéletességet, de bárkinek megmutatom.

Teljes valómat adtam, mindent, mit ki tudtam metszeni magamból, testem, lelkem, vérem, időm, minden érzelmem. Mindenkinek csak egy kicsit, annyit mennyi épp elég volt, hogy boldogságban fürösszem a szeretőt. Az voltam, mire szükség volt, az voltam mire kértek. Mindig más, de mindig ugyanaz a dobbantó. Minden egyes ugrás fájdalmas és egyben megnyugtató.

Az a megviselt burok maradtam, melyet a természet rám aggatott. Szív, keringés, álmok nélküli tetem.

Az utamon az egyetlen ismétlődő elem, az ágyam után törvényszerűen becsapódó, igaz szerelem. Tud szeretni mindegyik, de mennyire hogy képes rá, csak nem engem.

Menj, Kedvesem! Tőled így búcsúzom el. A te neved dallamosabban csengett, a te arcod mélyebben belém égett, de hagylak beolvadni a többi közé. Mert más már nem kell neked tőlem, csak hogy elengedjelek. 

Könny sem csordul, seb nem vérzik, 

Kibuggyanó fájdalom feketére alvad....

Alkonyatkor súlyt a hír, kényelmes ültömből felzavar.

A tükör elé állít, képmásom döbbenten mered rám

Odabent reked a halálvágy, a tagadás, az elvágyódás

Életem gyötrő lassúzása sosem dühített még ennyire

De én csak állok, szemembe nézek mozdulatlan; 

Mint egy tökéletlen porcelánarc...

A szavak, melyeket sosem mondtam ki, 

Hisztérikusan zajongnak, marcangolják az elmém, 

Törnek, fúrnak, zúznak, kiutat kutatnak. 

                                                     /*-/*-/*-/*-/*-/

Megidézem a végzetem.

Képzeletem krétajeleket fest körém

Öntudatlan kántálásba torzul a reménytelenség

Valamerről szellő jő, bokám körül tekergőz

Táncol, simul, csiklandoz, hajamba kap, suttog, hízeleg

Mozdulni, csak mozdulni vele; bár oldódna a zsibbadás

Ciripelő roppanással adja meg magát a tükör:

Tollpihékre széthulló árulás. 

És én csak dermedek tovább. 

Halványulok, míg végül senki sem lát majd. 

Bár enyhítene zokogás, folyna végig arcomon a forró, sós gyász

Semmit se kaptam tőled soha, Élet!

Egy mosolyt is sajnáltál tőlem. 

Ütöttél folyvást, a földre taszítottál

Utoljára állok fel. S ezúttal jégszoborrá dermeszt a jótékony öntudatlanság

Nem jutok ki innen. 

S Ti nem juttok be hozzám. 

Véremmé válik lassan a duruzsolás, a kollektíva szilárd hite

Pontosul a tudat teremtő ereje.

Amire vágysz, megkapod,

Amitől félsz, üldöződdé vonzod.

A sehovasemtartozás érzete anyára lelt

a hirtelen becsapódott igazságban.

Nem született még senki, 

ki egyszerre vágyta volna a halált, s az életet

oly kikezdhetetlen mohósággal, mint én.

A döntésképtelenség az én magányos purgatóriumom

De jaj, Világ! ha bekövetkezik az irányba- mozdulás!

Nézd, amott vízfestékkel festett fények és színek a járdán.

Oly élő, oly vidám máz;

kántálja a komisz kacskaringós kép a mogorva házak elunt vázlatát

Gondolataim állandó, hirtelen suhanása vagy

Napjaim folytonossága.

Színeim hangsúlya, repesztőlakk a lelkemen.

Keringőzünk egymáshozérhetetlenül

Olykor egyikünket lekéri az Élet,

Csillámporba vagy kátrányba burkolózik a visszatérés

Barlangod vagyok, visszhangja annak mi nem tudsz lenni

Álmaid kottája.

Hatalmam feletted csücsörítő, maszatos gyermekarc.

Egyszer kezedbe adom szívemet,

kérlek majd, hogy szöktesd meg

Széttépheted, vagy magaddal viheted

Bocsáss meg ha összevérzem makulátlan szellemed.

Egész hősies lényed kántálja arcom torz riadalmát

Nem számít, ha nem engem szöktetsz meg a pokolból,

Csak a felmagasztosulás ígéretét menekíted a nyílt valóságba.

Álmatlanság kesernyés illata árad pórusaimból

Bizonytalan lépésekkel közeledem, míg aztán meggondolatlan fordulatot véve távolodni kezdek

Búgnak az éj lidérces fényei, de ma elvonja figyelmem a polcomon alakuló zűrzavar

Mélybíbor, szolid ruhát öltenek a dallamok, látom őket táncolni, civakodni, merengni a zongora tetején

Nyelvet ölt rám mindahány.

És ím, képzeletem szülöttei is kiközösítenek, míg  szívemben semmi szín, semmi remény.

Már bánom, hogy maradtam. Mennem kellett volna világgá, minden holmim keszkenőbe kötve vár.

Disszonáns csetepaté zajlik a fejem felett, foszlányokra tépett muzsika hullik alá, ép elmém mérgezett halálraítélt

Ártatlan, nyugodni képtelen. 

Óvakodj az átkozottól! ; a színtelen, hangokat látó, tébolyult cselédlánytól! Túlzottan fáj nekünk az élet!