El tudom fogadni. El kell előbb vagy utóbb. Tudok tovább menni, tudok visszatekinteni, tudok visszatérni is hozzátok, és mellettetek állni. Meg tudom élni ezt a fajta fájdalmat is. Aztán el tudom engedni a szerelmet, a reményt, a vágyakat, és meg tudlak titeket énekelni, mikor már nem kínoztok annyira.  

Pillangóhad és orchidea röppen szét ha szóra nyitod örökvidám ajkaid,

de szívedben lassan jégkristállyá halkul a vér. 

Vagyok Neked. és képes lennék maradni is. 

---

én ne tudnám mi a fájdalom? 

Úgy érzem magam, mint akinek kitépték a szívét, lenyomták a torkán, meggyalázták a hulláját, sekély hantba temették a hátsó kertben, és ráadásként még ugrálnak is a sírján

Igen. Pontosan így. Fekszem mozdulatlanul, sajgó mellkassal, égő torokkal, mint egy félresikerült halhatatlan lélek egy roncs test börtönébe zárva

Mintha lenne miért ragaszkodnom, maradnom, tűrni a kínt, hideg, döngő földbe elásva. 

A férgek elevenen falnak fel. Elfogynék bár boldogan ebből a lassú gyötrődésből. 

---

Az érzés teremt!

Ha páncélba bújsz, nem fogod érezni az érintésemet. Kérheted azt tőlem, hogy tépjem le a páncélod, megteszem. De fájdalmas lesz, lehet hogy már annyira egybeolvadt veled, hogy a bőröd is jön vele együtt. és akkor ott állsz, csupaszon, vérezve, fázva, félve és gyűlölni fogsz azért amit veled tettem. Akkor is ha Te komolyan erre vágytál. Elhagyatott leszel és zavarodott már nem fogod hagyni hogy átöleljelek, hogy fogjam a kezed. Legjobb esetben is láthatatlanná válok. 

Ezért ne kérj tőlem ilyet. Ki tudom várni, hogy vágyj annyira az ölelésre, a melegségre, a közelségre, a kötődésre, hogy magad bontsd le a védvonalad. Ha pedig nem így lesz, ha úgy érzed nem éri meg, megtanulok együtt élni a döntéseddel. Nem alacsonyítalak le azzal, hogy döntésképtelen gyereknek nézlek. Szeretlek ennyire. Szeretlek annyira, hogy úgy szeresselek ahogy Te akarod, ahogy neked jó, és nem úgy ahogy én akarom .