Ijesztő éhségek ébredeznek bennem Elfolytom ameddig bírom pedig a legkevésbé sem ezt akarom

Eltűnök pár órára Több nem kell Összeszedegetem darabjaim és zsibbadtsággal ragasztom össze

Rémít a magány

Attilám!

Csak Néked sírhatom el itt a forgószél karjaiba simulva az életem Semmi-vállad minden terhem oly könnyedén bírja

Nekem nem lehet összeomolni

Képtelenség

Úgysem mutatom ha fáj hisz tudod

Ha halvány is a mosoly talán még úgy is édesít feloldoz valamelyest

... Apró kövek csapódnak hozzám Minden pillangó tovareppent mik óvtak

Csupasz idegvégződéseimet duplán is kínozza minden lenge fuvallat is

Fájjon! Csak fájjon jobban! 

Attilám! Azzal megbirkózom

Bezárkóznom ne kelljen az elszigeteltség megöl

Ha felemésztem minden erőmet, akkor is túlélem ezt a napot!

Ha ordítva, zokogva is de talpra lököm magam

Ki várja tőlem, hogy szótlanul és felszegett fejjel térjek vissza a pokolból?

Büszkén viselem arcomon a sebeket melyeket démonaim rágtak bőrömbe

Holnapra jobb lesz

Holnap könnyebb lesz

Ha nem, tán eltűnök pár órára...