Bíborban játszik az ég
fénylő kapuját nyitja a Forrás
elborít, elvakít...
Semmi- kezed arcomra fekteted
de lásd, földi korlátaim burokba zárnak
nem érezlek többé
menned kell, a búcsúra késő
Létezhetetlen az állítás
Hogy meghaltál? Ugyan már!
Zokogásuk visszhangzik az üres gyászteremben....
Most elmentél mert itt voltál
Kizuhansz belőlünk hogy szárnyaljál
Elköszönni tőled lehetetlenség
Bizonyosság hogy visszatérsz
Felismerlek, ha még el is vakít a bánat
Önző könnyektől lucskos a búcsúzás
Ragadós, nyúlós és túl hosszú
Én egy mély sóhajba rejtelek
Köszönök mindent mit adni tudtál
Teremtettél, megőriztél, elfogadtál
Igaz voltál, Öregapám!
Most pihenj, aludd ki Enmagad
Ez a posványság s a sok kattogó kagylóhéj
visszavár, ha készen állsz újra ránk
Minden kötődésre fittyet hányva
Indulj, menj a fénylő Forrásba
A világ fájdalma kényszerzubbony,
a teljességnek nem lehet gátja.
Sápad a homály ....
Némán ünnepellek
Hálás szívembe temetlek
A föld túl hideg Neked!
