Mindenkinek csak egy cseppet adtam, bíbor jégkristályt cseppentettem szívükbe, és gyermeki áhítattal és csodálattal figyeltem az olvadást. Engem rothadó szörnyeteggé kínoz a vérem, mely másokban illatos, puha, édes csillogás, gyógyír.

Mindenkinek csak egy csókot adtam, egy ölelést, egy simogatást. Oltalom és biztonság lett szaggatott életem, melyből hozzájuk menekültem, bőröm ősöreg fekete ráncai kisimulnak érintésük nyomán.

Mindenkinek néma csendet adtam, tér és idő nélküli, álomvilágot, ahol nincs felelősség, nincs kötöttség, nincs elvárás, nincs kényszer. Magát a korlátlan szabadságot adtam. Már nem látom a tökéletességet, de bárkinek megmutatom.

Teljes valómat adtam, mindent, mit ki tudtam metszeni magamból, testem, lelkem, vérem, időm, minden érzelmem. Mindenkinek csak egy kicsit, annyit mennyi épp elég volt, hogy boldogságban fürösszem a szeretőt. Az voltam, mire szükség volt, az voltam mire kértek. Mindig más, de mindig ugyanaz a dobbantó. Minden egyes ugrás fájdalmas és egyben megnyugtató.

Az a megviselt burok maradtam, melyet a természet rám aggatott. Szív, keringés, álmok nélküli tetem.

Az utamon az egyetlen ismétlődő elem, az ágyam után törvényszerűen becsapódó, igaz szerelem. Tud szeretni mindegyik, de mennyire hogy képes rá, csak nem engem.

Menj, Kedvesem! Tőled így búcsúzom el. A te neved dallamosabban csengett, a te arcod mélyebben belém égett, de hagylak beolvadni a többi közé. Mert más már nem kell neked tőlem, csak hogy elengedjelek.