Fényesre csiszolt vonásaimtól megkérdezte kora este öreg barátom, a Bánat, hogy Te ki vagy?

- Férfi, társszerzet, jóbarát, rugó és biztonsági kötél. 

- Nem, nem úgy értem- morogta. 

Nem ért Ő semmit. Savanykás szagú, irigy, árva legény. Koravén.

Hozzám csapódott kérdezés nélkül annak idején. 

- Hogy mondjam el, te kreált lény azt minél valósabb nincs e sártenger közepén?

Nekem éteri dallam vagy, Kedves, örökhangzó, tiszta óda, az ég hite énbennem.

Szükség vagy, megtagadhatatlan kényszer, életigenlés e tetszhalott időben.

Örvénylő mámor, kitörő kacagás, elmét bontó vad derű.

Táncoló kajmán az álmok viharvert ladikjában, elringató elmozdulás.

Könnyű fuvallat, hajamat borzoló, bőrömet cirógató langyos téli szellő;

sosem tudni mikor kél, meddig érint, és milyen erővel.

Iránytű és puska vagy, a fénybe irányzott surrogó löveg. 

Édes fagylalt, nyelvemre olvadó pisztáciakrém: borzongat és gyönyörül.

A rohanó időm kottája vagy, lépteimben az egyensúly, ütésemben az erő,

jövőmben a vágy, ínyemen a csattanó, ujjbegyemen a bíbor tintatakaró,

meleg lepel, és hideg számítás, de legfőképp a semmi helyén az akarás.

Terjengős, buta szóim hallatán majdhogynem ránc jelent meg a Bánat szenvtelen orcáján.

Szürke köpenyét szutykos kis testére csavarva húzódzkodik vissza a penészes, homályos sarokba,

Hümmög, fejet csóvál, nyugovóra tér lassan.

itt pihenget bennem, hibernált álma jajszavamra vár.

Elvitathatatlan, könnyen megszokható útitárs.

Nem nézek felé, nem búcsúzom, nem esküszöm, csak elvágyom, ugrom.

Minden pillanatba önzőn, naivan, könnyeden, reményekkel ékítve csobbanok.

Rugóm vagy, Kedves! És valahavolt egyetlen biztonsági kötelem. Megtarthatsz vagy elveszejthetsz.