Mint most is, előfordul, hogy túl nagy vagyok

szemtelenül sok helyet foglalok a jelenből.

Minden lélegzetemmel mérgezem a többi lélegzőt.

Szélvihar türelmetlen haragom,

minden bántó porszem a szemembe, számba szalad.

A lendület ébresztett egypár reggelen,

bizsergető belső indulással.

De hol az a derű már?

Az ágyam vasmarokkal szorítja elmém,

oly ismerős, baráti, megszokott a vágy: az elmúlás.

Addig is elrejtőznék a fa kérge mögé,

majd ott várok a sós vizek vagy a moha alatt,

felhőbe bújnék vagy feneketlen mocsárba, 

a parázs közé, a szív fölé. 

Életem elől, fájdalma elől. 

Egyszerűen csak megszöknék, megszűnnék.

S akkor az élet nélkülem újra szabályos, és könnyű madárcsicsergés.

Tán kissé zavart vagyok, őrült félén, kit gyógyszer tompít.

Elmém is berekedt, mint a torok is, ha sokáig kiáltja hogy - Elég!

Vagy nem rikoltozik, csak némán tátog, hogy könnyei gyűlnek méreggé

És csak árad mint magányos patak. Egyedülálló jelenség.

Érzem a rothadásom szagát, hát a vége hol késik már?

Az ember azt hiszi minden felett áll, 

egyeduralkodó a világországban, én csak a férgek fölött állok

Vagy tán azok fölött se, bőröm pont olyan nyálkás, puha mint amazoké.

Én vagyok a tűzfészek a sárkány koponyájában

Téboly a zseni képletében

Kőrózsa a vadul burjánzó, illatos kert szélére vetve.

A jó idők nem tesznek erőssé. 

Annyi lecke után még mindig gyenge vagyok, 

hogy könnyebb életre gondolok félálomban...

Ma az éhség is keserű nemcsak a meleg sör és az odaégett krumpli

Ha lenne pénzem egy koldusnak adnám mind és helyet cserélnék vele.

Ingyen nem kérném hogy válassza az életet. Naiv balgaság lenne.