Sütött egyszer a nap és talpam alatt bandukolt a tér,

álmok kúsztak fel a kastélykert mohás kövén.

Nem voltam tán ott, dirib- darab vagyok.

Vért hányok ha nem látja senki,

gondolataim előrébb járnak nálam

egy hajszál ott maradt a földön, ültömben elvette a szél

A tó fenekén vizitündér lakik, messzi -messzi rokon

Ha nem lenne bűzös – nyálkás a bőröm, megölelném

búcsúzóul. Érzem ő is viszolyog.

Egyszer egy ösvényen jártam, nem fájt semmi sem

Emberek jöttek-mentek, de nem láttak meg.

Nem bántott senki sem.  Burok voltál körülem.

Elszaladtak a szavak, üresen ciripel minden oldal

Hozzád vagy a kavics alá, kozmikus utakon vagy

 vaspánton.  többször élünk egyszer.

Koronát rajzoltam glóriám alá. De leüti fejemről

a köd mindahány csillogó ábrándot.

Itt vagyok én vagyok ennyi vagyok csend vagyok

Tán csak szunnyad, tán elszáradt, vagy összetört

valaha volt, vagy magzat még legbelül

Az a füst nem csak a hiánybeteg tüdőmbe ért el.

Elhagyott testmeleg kóborol : vakmenet

Megváltozott az élet íze, pedig mintha nevem

suhant volna át egy belső pitvari pánikszobán

Arcomon évtizedek, torkomban ismerős szorítás

Lopakodik valamiféle árny, amely bújócskát játszik

Nincs idő megélni, haldokló akarás,

nem fotoszintetizál ha kevés a napsugár

Semmi vagy, semmid sincs, csak lenyomat énbennem

Semmi én már nem lehetek, hisz hatásod hordozom

Köré gyűlik mosoly és félelem.