Titokban csúnyákat gondoltok egymásról?

Pusmogjátok a mocskos kis rágalmakat

Mindegy kinek, aki meghallgat

Aki mocskos maga is

Más szennyese alá rejtitek a tiéteket?

Mintha akkor kevésbé bűzlene saját gyalázatotok

De csak nő és fertőz a keserű szenny

Kiüríthetetlen irigység és keserűség vagytok

Mindent látó, torz tükör vagytok?

Tökéletes motor hajtotta fáradhatatlan dünnyögés

Feljogosít a sötétség a pusztításra

Kártékony impulzusok törnek elő az elviselhetetlenből

Talpig a fel nem fogott fájdalomban állok

Érthetetlen számomra ez a közeg

Rosszindulatú ítélet hasogatja kiközösített szívem

Meg-meg moccan az emberség, majd szűkölve visszavonul

Fegyver dörrenésére vár az alkonyi indulat

Szaggatna bár széjjel, roncsolna felismerhetetlenné

az őszinte, tiszta löveg.  Gondtalan pusztulás.

Ódivatú, elnyűtt könnycsepp öleli szemgolyóm.

Mint aki titkon béketárgyalást folytat önmagával

Bolond módjára jár fel alá, feje lehajtva,

kezét görcsbe rántja az akarás.

Mint aki hinne istenben, titkon templomra gondol

Hitvesi esküre, ünnepi bájra, tehermentesítő gyónásra.

Úgy tesz, mintha, de csak színlelés a mozdulatlan kalandozás

Belefárad a lélek a munkába, bele a barátságba, bele a sosemismert családba

Kihűl a lázadásban, a magányban, a simogatás utáni vágyban,

A védekezés alapmozdulatában, a pajzsok egymásra rakosgatásában

Beleroppan a kívánalomba, az elhagyatottságba, rideg valóságba,

a gyűlölködő emberhorda rikoltásába.

Nincs sírásom, nincs panaszom, elfogyott mindahány.

Csönddé vált a tehetetlen kattogás,

összegömbölyödött s lázas, nyugtalan álomba merült

minden harmatos látomás

Hagyjatok békén ne lássatok s ne halljatok többé

ti mindent tudó, tényeket köpködő,  szánalmas korcsok.

Szűnjön meg számodra, Világ, ez a sérült, sehogysemjó kisleány.