Álmatlanság kesernyés illata árad pórusaimból

Bizonytalan lépésekkel közeledem, míg aztán meggondolatlan fordulatot véve távolodni kezdek

Búgnak az éj lidérces fényei, de ma elvonja figyelmem a polcomon alakuló zűrzavar

Mélybíbor, szolid ruhát öltenek a dallamok, látom őket táncolni, civakodni, merengni a zongora tetején

Nyelvet ölt rám mindahány.

És ím, képzeletem szülöttei is kiközösítenek, míg  szívemben semmi szín, semmi remény.

Már bánom, hogy maradtam. Mennem kellett volna világgá, minden holmim keszkenőbe kötve vár.

Disszonáns csetepaté zajlik a fejem felett, foszlányokra tépett muzsika hullik alá, ép elmém mérgezett halálraítélt

Ártatlan, nyugodni képtelen. 

Óvakodj az átkozottól! ; a színtelen, hangokat látó, tébolyult cselédlánytól! Túlzottan fáj nekünk az élet!