Könny sem csordul, seb nem vérzik, 

Kibuggyanó fájdalom feketére alvad....

Alkonyatkor súlyt a hír, kényelmes ültömből felzavar.

A tükör elé állít, képmásom döbbenten mered rám

Odabent reked a halálvágy, a tagadás, az elvágyódás

Életem gyötrő lassúzása sosem dühített még ennyire

De én csak állok, szemembe nézek mozdulatlan; 

Mint egy tökéletlen porcelánarc...

A szavak, melyeket sosem mondtam ki, 

Hisztérikusan zajongnak, marcangolják az elmém, 

Törnek, fúrnak, zúznak, kiutat kutatnak. 

                                                     /*-/*-/*-/*-/*-/

Megidézem a végzetem.

Képzeletem krétajeleket fest körém

Öntudatlan kántálásba torzul a reménytelenség

Valamerről szellő jő, bokám körül tekergőz

Táncol, simul, csiklandoz, hajamba kap, suttog, hízeleg

Mozdulni, csak mozdulni vele; bár oldódna a zsibbadás

Ciripelő roppanással adja meg magát a tükör:

Tollpihékre széthulló árulás. 

És én csak dermedek tovább. 

Halványulok, míg végül senki sem lát majd. 

Bár enyhítene zokogás, folyna végig arcomon a forró, sós gyász

Semmit se kaptam tőled soha, Élet!

Egy mosolyt is sajnáltál tőlem. 

Ütöttél folyvást, a földre taszítottál

Utoljára állok fel. S ezúttal jégszoborrá dermeszt a jótékony öntudatlanság

Nem jutok ki innen. 

S Ti nem juttok be hozzám.