A vihar sikongat, minden élőbe s a földalatti holtba is belemar
hogy csak duzzog vagy élvezi, nem tudni, egy kidöntött fa kérge alá karcolja
hogy minek mikor én nem nézem meg? ezt a tusát is én nyerem, mint mindig
Szilajabbul haragszom és kitartóbban szűkölök, erőm nem hanyatlik a Nap rendreutasító ereje alatt
Ez az örök vesztés az elmém ostora. nagy magányomban a világot tudnám cakkosra roncsolni
Pusztán egyszeri haraggal, kicsinyes bosszúból, vagy akár pillanatnyi indulatból.
Torz kép bennem ez élet, szívem keresné szépségét, húzná párját, gyászolná vesztett csatáit.
Szétfeszít egy belső erőpróba, a természet tökéletességében hogy alkothat ilyen élhetetlen entitást?
Szívemet a tudat, tudatomat a szív. Láncra verik egymást s vonszolják végig az életemen.
Melyik vagyok én? Húsba mar a vergődés, minden halálsikoly, minden vágy, minden próbálkozás.
Fosztogató lettem tragédia súlytotta álmaimban
Önuralmam mankója csak a makacs hallgatás márványmerev orca mögött
Az a hajnal mely felperzsel a tűztoronyban, mely ordítva ébreszt az lesz a szelidített sárkányom,
Mely páncélja alá rejt, újra és újra, agyonnyom és életet okád belém, alvadt vér a holnapom.
Kővé dermed a világ körülem, hideg, merev kígyómarta haldoklás minden korcs figura
-----------------------------------
Minden mosoly árnyékában vicsorgás búvik meg
Száguldó időm ablakán kinyújtom kezem,
A levegőt markolnám, elfognám, rejteném,
szennyterhes, mérgező, szürke lég.
Zsebem málladozó kavicsokkal teli,
Innen emléket csak pukkanó buborékban viszek
Színeket, ízeket, másnak hitt szellemeket
---------------------------------------
Csak a holnap nem bántott még, csak a holnap bűntelen és gyermeki, szeretni való vágyott esély. Fürge lábain szalad előlem, karjaiba sosem von ígéreteit beváltva. Haragot taszít, reá csak könnyes, megenyhült tekintet vetül. A holnap öröksége vagyok én.
--------------------------------------------
Bárcsak harag helyett szerelem gyújtaná fel testeinket s ivadékunk e nyomor helyett pilleszárnyon foganna s kéreg helyett hamvas, bársonyos burokban aludná ki az elkövetkezendő életét. Nem szikra, csak átok, áldozat az élet, az indulás fájdalma vérbe elegyült kíséret. Hordja szét a szél a megtépázott életeket!
-----------------------------------------
Bőven elég a tökéletességre TÖREKEDNI annak tudatában hogy a végcél egy fikció, egy létezhetetlen utópia. A tökéletesség nem lehet egy elért állapot, mivel ellenpólus nélkül nem létezhet semmi (és feltételezzük hogy a tökéletességnek a tökéletlenség, tehát az indulópont az ellentét párja). A törekvés viszont kötelező, a törekvés egy egyetemes cél, mozgatórugó, maga a következő lélegzet. És akkor a tökéletesség megmutatja tiszta orcáját, mert elbújik mindenhová. Egy csókban, egy dallamban, egy színben, egy röpke egymásra-csodálkozásban, egy ízben, egy álomban megtalálhatjuk ha elég éberen és nyitottan éljük meg a pillanatot és abbahagyjuk végre a szemünk és elménk tompítását. Ezt az életet nem túlélni kaptuk hanem féktelenül élvezni.
Ne lopd el más mosolyát, mert a te szíveden elhervad.
Egy olyan világba születtem, hol a tükröt a földre teszik
A farkast a holdra, a női szívet implantátumba helyezik.
Egyszemélyes fülke az életünk, s folytonos remény, hogy az ajtót ránknyitják. Vagy legalább bekopogtatnak hozzánk.
Egyetlen hangot hall meg fülünk, sajátunkat, mely vízhangként kong a koponya vájataiban.
Nem tudok már hozzád bújni, csókom érintetlenül elsuhan.
Tetoválás lennék hátadon, kenet masszív izmaidon.
A ház, melyben felnőttem születésnapot ünnepel. Emlékek bújnak elő a fal repedéseiből. Megül a por a gyertya lángján. Meghívok mindenkit, aki nem jön el.
