Roskatag, rút idő

Önmagához képest fegyelmezetten döng.

Húzódozik vissza életem lugasába,

Hűsöl az oltalmazó könnyfa árnyékában

Mi ő nélkülem?

Megfoghatatlan, tán létezhetetlen megnyilvánulás

Fattyúhajtásként nyújtózkodnak napjaim.

Hontalan s együgyü minden próbálkozás

Ki vergődik rémülten?

Illúziónak öltözött gyarló hatalom:

Én valék, kire a remény oly mohón kacsint

Vajon bontható e a szimbiotikus beavatottság?

Részegült, cinkos idő

Emeld ki szívemből elrablója képmását

Levegőért esd a tüdő

Szóért tátog az ajk

Látásáért gömbölyül az írisz

Feledkezz belém elmúlás!

Irizáló lidércfényt lovagol páncélba zárt szerelem

Rozsdamarta, kattogó fekély; szép lassan az enyészeté lesz..