Holdfénybe nyújtózó teljes magány, a lehető legunalmasabb békéje a cselekvő létnek

És legfájdalmasabb torzulása a szeretetre sóvárgó szívnek

Lázadó nyughatatlansággá erjed bennem a vágy egy öntudatra ébredt hozzám illő társ után

Az energia, mely sejtjeimet egységbe fonta ezidáig, most mintha taszító kényszerűségben szétszaggatni akarna. Mi végett?

Létezésem tengerére hányt tajték minden megmozdulás

Indulatosan semmibe vesző hiábavalóság

A kéj mámoráért esd forrón sajgó ölem

Olyan természettel ellenkező tűz ez, melyet egy hiány táplál, serkent

Engesztelhetetlen sors fel nem fogott bűnökért sanyargat tán, nem tudhatom

A sötétség magában nem rémít, a teljes fényhiány ólálkodó árnyat öl. Bátor lovag.

Szívem, oltsd ki minden ragyogásod, álmokat látni többé már nem enyhülés.

Inkább záróakkordja légy egy belső vakulásnak, 

Az érzékelés kérlelhetetlen tompulásának.

Kihűlni vágyom? És nem akarni. nem keresni a test eksztázisát többé

Segítsen valaki kielégülni, adja meg a hús s a lélek gyönyörét!

Vagy emelje ki elmémből végleg az elvágyódás szellemét

Dúdolj altatót nekem, Mindenség! Legalább Te dönts le lábamról!