Drága Attilám!
El sem hinnéd, hogy miket meg nem talál az ember, ha egy régi papírhalom feltúrására adja a fejét. Egy szerelmes levél. Ó, az a szerelmes levél! Több mint 7 éve íródott. Istenem, gyerekek voltunk még... Sok- sok régi sebet szaggatott fel bennem az a másfél oldalnyi érzelem.
Az Első Szerelemmel az a baj, hogy lehetetlen az elválás. A szíved örökké visszahúz Hozzá, de többé már nem gondolhatsz "úgy" Rá. A Szerelem ilyenkor megmutatja legkegyetlenebb arcát, és minden szépet visszavesz, amit adott. Hajtogatva, hogy "ez nem lehet", gyűrögeted a régi fényképeket és közben befogadod a bizonytalanság félelmét, a kételyét. Örökké elvágyódsz, hiányolsz, remélsz és elveszel. Meglesel, keresel. Elfordulsz mindenkitől, aki nem Ő. A kényszer állandó, kérlelhetetlen, visszavonhatatlan. Sosem leszel képes elengedni Őt, és valld be nem is akarod! Hitegeted magad, hogy nem is kell. Hitegetem magam, hogy nem is kell.
Előkerestem a levél írója által ihletett firkálmányokat.
Íme egy a kezdeti lángolásról:
Üzenet
Valahol a szívben egy könnycsepp születik
és hal meg a boldogság oltárán
Sejtek milliárdja szeretkezik a ravatalán
hol vad táncba szökken az erény
kisírva valódi bűneit
A Szélnek súgott néma kép
titkot fest egy tétova vallomás
reszkető fátyola mögé
A Hajnal bíborfényébe vegyül egy látomás
mely édes tűzben égeti a szemgolyó álomittas öblét
Ez egyetlen lángolás rejti az utolsó ígéretet melyet adni tudok:
Szeretlek míg szeretni tudok
Féltelek míg érezni tudok
Nézlek míg látni hagyod
míg vágyni adod enmagad
És még egy kezdeti szösszenet:
Bennem, nekem
Bennem élsz teljesen, hallgatagon.
Meleg pillantás egy vak hajnalon,
néma ölelés egy dühödt nap után,
mennyei gyönyör egy magányos éjszakán...
az is Te vagy, és még száz apró csoda,
nem tudod kiölni belőlem soha
azt aki lenni tudtál nekem:
Maga a Szerelem!
És az egyéolvadásban:
Szonettesen
Otthonommá lettél, édes Szerelem!
Letörlöm poros könnyűim Veled,
Te drága, drága. Mosolyt fakaszt
látásod egy csöppnyi pillanat alatt.
Jövőmmé lettél, áldott Szerelem!
Apró betűket írok Veled,
Te csókban égő hajnal. A fakó
papír égő pirulása lettem.
Vágyammá lettél, mennyei Szerelem!
Rohanva töröm a percek pókhálós
örvényét, hogy eljussak hozzád, Kedves.
Mert részemmé lettél nyolc hónap alatt
Fogadj be, vagy maradj magadnak
De tudd, sosem voltam ennél boldogabb.
Az első kételyek:
Esti vízió
Hatalmas gyöngyként néz le rám a Hold-
A vonat üvöltő, dübörgő robajával elmémbe tör a fény,
mely a sötétséget küzd életre csókolni. De hiába...
Gyönyört szeretek beléd kőkemény kagylóhéj!
Vakító-fehér ragyogásod márványpengeként hasítja szívem vérbő palástjait.
Mutasd rózsaszín, puha húsod, s megdobban a remény...
Alacsony lettem, kicsiny penészvirágként szürkül egykor símogató kezem a posványság mélyén.
És lám, már varangyokat kergetek magamba, s hiszem, a herceg felébred a százéves varázslatból...
Langyos folyam mossa árnyam-
Érezem a lágy habok ölelésében feltörő sóhajom némaságát.
Forró könnyeket hullajt az ég, de elfordítja tekintetét virágzó önmagamról...
Bársonyszirmú tulipán és pipacsmező vagyok.
Álmom ring a szerelmes, hajladozó szélben.
Csiszolj simára sziklapart! Megélek rajtad.
Makacsságodnak sodródva búgja az ütközés, hogy kell az, ami vagy...
Néha egy mérleg két vastálcáján gunnyasztanak egymásért epedő napjaink
Föl- le billeg, morog, szuszog vágyunk...
Csitíts le, mert tombol bennem hiányod;
S akkor én megtanítalak repülni,
hogy együtt rezegjen kráter- pillantásunk a gipsz- Hold végtelen arcában.
A dühödt elvágyódás:
Tétován
Táncot jár egy kósza könnycsepp a mágia elcsépelt oltárán felszentelve a hétköznapok posvány csatáját.
Háború dúl idebenn
Az indulat gyilkos dübörgése suttog megnyugtató szólamot ha már nem tudom ki vagyok
Mályvaszín csókkal égeti lelkembe látásod, hogy csak a képzelet gagyog
Ostoba nyomorékká tettél, hogy megszerettél! Oldozd el rabláncom áhitat!
=Márványfonállal szőttek engemet
bársonykristályból rakták lelkemet
Így lettem csonka-egy=
Pusztító mámor forró lüktetése
Pusztító vágy gyilkos képzelgése tett eleven álmatlansággá
A tükörben fénytelen gyöngy domborul.
=Halott árny dönget ajtómon-
hogy szép álmot hoz, vagy lidércest,
hogy homályt, vagy fényeket,
mélyen elbújva szemlélem azt=
Fejet hajtok, mert nincs erőm élni
Gyengévé tettél, te Gyáva!
Hát légy férfi végre egyszer,
s engedd el, ami megmaradt belőlem!
"Utána" időszak (vergődés és magány):
Kiölöm magamból a poklot, hogy benned is csak a mennyet lássam.
Már-már tökéletesség csöppen szemembe, ha Rád nézek
Ezer fájdalom szövi át meg át a tudatom,
mert létezésed csupán emberi.
Meddig szerethet egy árny anyagot?
Semmi-testem elhamvad egy csókszerű érzés morajló árja által.
Még mindig él a képzemény: Szerelem!
***
Válts valóra! Csókold belém az életet, mert még hiszem a fényeket magam körül!
Szoríts úgy, hogy levegőért zihálva magamba szívjam az étert!
Teremts meg! Hitesd el, hogy lesz még az ami én vagyok matéria!
Bűnös nedvek és pajzán sóhajok szüljék belém az eleven mozdulatot,
Melyből a kéj lökődik sejtjeimbe. Hiányzol!
***
Kiölöm a poklot magamból!
Tisztítótűzbe vetem a világot!
S ha mindenki csupa jóság és bizalom,
Megölöm őket, vagy megöl az unalom!
***
Csalj meg vagy gyalázz, átkozz és sebezz!
De azt soha, soha ne feledd: Nekem így vagy tökéletes!
***
Szerelemtől lángragyúlt lelkem hamuvá perzseli a szemgyolyóm mélyebb üregeiben
az igaz képet.
Csupasz, monoton hétköznapok dühöngve hamvadnak el a buja meztelenség
utolsó ostromában.
Győz a vágy és tort ül az ösztön. Támadj fel emberség!
***
Vagy csillaggá változom, és megleslek éjjel.
Pajzán álmokkal szórakoztatom lázas agyadat.
A titokzatos csendbe surranó sóhajokat várom,
hogy tudjam, mennyi vagyok neked.
***
Ne szeress, de nem menj el!
Ne nézz rám csak érints meg!
Tagadj meg, de hitesd el: kellek!
Álmodj meg s ne ébredj fel!
***
Hol vagyok és hogy jutottam ide? Téged kerestelek? És mit akartam mondani Neked?
Nevetsz? Tán vártad jöttömet? Merre menjek tovább? Marasztalj, vagy mutass utat!
A nyíl rossz irányba mutat.
Kérdezz! Vagy inkább válaszolj! Közeledj, vagy lökj el! Mozdulj!
Nem ismerlek meg, mutasd magad! Megkönnyezem, ha elengedsz, mert végtelenül jó Veled
Ma is megihlet ez az ember, a régi szerelemre emlékül, reményül, hitül; melegségért, könnyekért és legfőképp szeretetért:
Bár néha oly nehéz szeretni,
Azért én kereslek és várlak.
Látlak másban, magamban
Álmomban ölelsz, ébren vágyom utána
Zsong a múltunk a szívemben
Sosem hiányoztál ennyire!
***
Távol vagy tőlem, a szívemtől
Emléked lesben áll, s éberségem
kijátszva újra és újra előtör.
Kínoz, kínzol!
A vágyakozás lebénít, fullaszt, magába zár.
Már készen állok, hát nem érzel még?
Lényem minden rezdülésében hiányod érzik,
Nálad hagytam kamasz szívem egy apró darabját,
Hozd vissza nekem! Kérlek!
Szükségem van rá! Szükségem van Rád!
***
Létezhet- e, hogy ifjúságomban sarjadt, gyönge szerelem kínoz ma is?
Micsoda gyötrő játékot játszik e bolond szív, hogy örök- józan elmém is reményt súg még?
Cseppet sem lohadt vágyam utánad, pedig oly sok év sodort minket mind távolabb egymástól.
Élénkebb kép bennem a félhomályban áhitattól izzó arcod, mint amit e percben vakulni kész szemem közvetít.
Hol van olyan hely e világon, ahová emléked zárhatnám?
Arcod fel-feltűnik egy hópihében, egy elszárad falevélben, melyet táncoltat a cinkos szél. Ott vagy a mosolygós alma fényében, a nap erőtlen tündöklésében, fuldokló szívem minden jajkiáltásában, lüktető ölem örök sóvárgásában.
Hová rejtselek, hol nem találhatok rád?
Szóra nyitom ajakam, kiáltanék utánad, de csak gyáva nyögés szenvedi elő magát
Bocsásd meg, hogy gyermeki önzésem oly durván eltaszított egykor! Most hiányzol!
Erőt gyűjtök vallani, s könyörögni neked, semmi sem maradt, ami visszatartson, a szégyen és szemérem, a büszkeség és a dac rég kihalt belőlem.
Annyit írtam rólad, Kedvesem, s minden szó magányba burkolózva ásít a sárguló papíron kimondatlanul
Pedig kellene, hogy halld, mivé lettél énbennem, és mivé tettél engem.
Túl nagy a távolság közöttünk, már mást szeretsz, míg az én vágyam közeledbe hajt folyton folyvást. Nem nyugszik. Nem nyughatom.
Meleg tenyeredbe simulna arcom, égne az illatod cirógatása alatt. Félek, már nem tudnál oly erősen ölelni, hogy elég legyen. Napról napra növekszik az űr bennem, száz csók és ezer ölelés, és újabb száz ajkaimba suttogott szerelmi vallomás, és milliónyi éjbe burkolózó összeolvadás töltene meg újra élettel, melegséggel.
Egész létezésemre esküszöm, nem volt elég belőled!
Valahol csodálatos és mégis mélyen sebző érzések tombolnak bennem. Várom hogy csituljon az indulat, de csak zokog tovább. Majd elmúlik .... Ezzel vigasztalom magam.
Jó éjt Attilám!
