Drága Attilám!

Azt hittem elfelejtettem ezt a régi önmagam, de mégsem. Olykor felsejlik mögöttünk a régmúlt árnyunk: 

Ha rám borul a világom, ha felemészt a jelen, ha szakadék nyílik alattam: a napsütötte tájra török; szilaj villám- csikó a tisztaság mezején. Mocskos látomásaim a földre köpve rohannék, de a sárban ragadok. Saját mérgem folyt  a szilárd talaj omladozni látszó burkába. Rám telepszik olykor a kétségb'esés dühe. Tébolyult zokogás rázza gyémánt- testemet... Néha mássá szeretnék válni, mint ami lenni tudtam. Őskáosz tombol a sejtjeimben, a lelkemben. Minden kettős és alaktalan, de gömbbé múlik a szaggatott elektromosság. A boldogság könnyei... Fázom. Ujjaimról kemény jégdara pereg arcomra, pírt éget reá a hideg lehellete. Ez voltam, ennyi voltam. Addig bámulok a tükörbe, míg már nem értem mit látok, míg új körvonalakat rajzol az ösztön a régi fakó sablonok köré. Olykor elfonnyad bennem a harag, és néha mosoly bujkál az ezer éves ráncok mögött, mert illúzió csupán az életem. De az én képzeletem méri a percek gyönyörét és keservét egyaránt. Most szájon csókolom a vén, nős boldogságot. És ez így van jól...

Ennek még ki kellett jönnie ma...