Napillat erősödik fakó bőrömön
Verőfény játszik a halványuló szeplők között
Idegen szóáradat városi zajjá mosódik össze
Tudatom peremén súlyosan pörgenek
Csitulj nyár! Hőségtől sűrű a lég
Elég már! Enyhítse derűs ragyogást a hulló falevél
A várakozás izgalma tompul egyre csak
Alkonyi láz táncot lejt a törődött betonnal
Szitakötőm fenyő tűkardja által lelje halálát
Őszi szél tépázza az óvatlan pillantást
*************************************************
Hű magány száműzött magamból
Elátkozott, menekülést mímelő szilvavirág lettem
Dús illattól terhes hátrahagyott életem
***************************************************
Felhőbe bújok majd azt képzelem
Fehér gyászruhát öltve a mennyeket kémlelem
Karom kitárva, ölelésre várva
De nincs ki felemel
A Mindenség komor daccal elveszejt
*************************************************
Simulékony fénytelenség
A színek is mások lesznek
Hajnaltájt döng a sereg méh
Szívembe mézes- édes fullánkot tesznek
************************************************
Félbemaradt híd. Kitart.
Bár lehetetlen súlyt cipel ingatag, gyönge teste
Hó terheli, jég feszíti, csípős szelek tépázzák;
Kikezdhetetlen állhatatosság
Ezüstös könnyekkel siratja a Hold,
Oktalan jószág
Örvendezne inkább, hisz mekkora bátorság ez:
élni szikra híján,
várni remény híján,
küzdeni erő híján.
Így hát azt mondom ne sirassatok,
bólintsatok ha láttok,
Mint apró, kifacsart csodára
Aztán hagyjatok keringeni önmagam körül.
