Fájdalmak alatt görnyedtem, fejem lehajtva, szemem lesütve, úgy hittem, hogy gyenge pillantásom méltatlan minden evilági csodára. Jutott ami adatott, fúj a rossz szél, merre kedve tartja, dolgom csak annyi ebben az életben, hogy tűrjem bírhatatlan életem. Ki tudja milyen mennyei áldás, furfangos varázslat kapott vállára téged aznap, s hurcolt egészen aszott szívem közepéig. Tétovaság és habozás nélkül, természetes mozdulattal ott rögtön helyet is foglaltál. Nem kérdeztél, elfogadtál. Abban a pillanatban, hogy apró lábad szikes utamra lépett, az idő időtlenségbe folyt, a színek fátylukat vetve kacagtak, holt sziklahegyek borultak virágba. Törékeny ujjaiddal felemelted súlyos életem, mintha csak pihével játszanál. Forgattad, bámultad, mosolyogtál, nem egy kopott zekét, páncélos hőst láttál. Honnan szemed tiszta, eltévedt sugára? Honnan szíved odaadó meleg áradása? Savam vagy, feloldódtam teljesen általad egy buzgó, megmentő, megenyhült, illatos, parázsló, kitartó, hű, elrendelt szerelemben. Kezed nyújtottad felém, mikor mindenki csapással illetett csupán, most fogadd el cserébe az enyémet. Ahogy tenyerünk összeér, összeolvad, útjaink közös úttá válnak, nincs indulási pont, nincs cél, körbevesznek, körbehaladnak minket. Szívem minden bátorságát összeszedve ígéretet teszek: szeretlek míg élek, tisztellek, törődöm veled, aggódom érted, féltelek. felemellek ha elesel, vigasztallak ha könnyezel. Erőd leszek, támaszod, menedéked, otthonod. Millió bajjal aknázott életünkben soha nem el, csakis közelebb araszolok. Nincs az a vihar mely tőled elszakíthat, esőáztatta arcod szépségében gyönyörködve az leszek aki lenni tudok: igaz ember, férj, társ, barát, melegség, fény, boldogság. Ki nem érdemelt csoda, égi tünemény! Ragyogásod hadd őrizzem mától fogva én!