Hatalmas lepelként lebeg valós észlelésem felett.

Minden percben beteríthet álmaim, vágyaim, reményeim rezgő világa. Képek törnek rám sikoltva, teret követelve az életemben.

Toppantok, hogy tudjam, ez még a valóság. Szappanbuborék és illatos szellő törékeny világába taszít, űz a kemény, és kérlelhetetlen élet. Az ÉN életem! A gyermeki illúziók oly távol sodródtak szívemtől...

Menekülni! Dörömböl fülemben a parancs. Szememet önkéntelenül hunyom be, keresem lelkem féltve őrzött, elzárt szentélyét. Mélységes alázattal hajolok meg a fantázia jótékony képei előtt. Itt benn létezik ami nincs, szeret, aki igazából nem, hiszek, pedig hitetlen vagyok.

Az áhitat habos felhőin pihentetem elgyötört idegeim. Létezésem minden  pillanatát csend öleli lágyan. 

Ne ébressz fel, álmodom! Ne hívj vissza, idetartozom!