Drága Attilám!
Rosszat álmodtam! Oly lassan múlik a félelem....
Tétován álldogálok az utca porába burkolózva
Fuldoklom az egyetemes szenny bűnnel fertőző szagkeverékétől
Nem merem kinyitni a szemem, mert félek a barbár vadság bíbor vakságba taszít
Életlen, rozsdás gondolatokkal szúrom szíven önmagam,
Mert az embertelen horda közöny-páncéljai a semmit s a mindenséget hordozva állnak ellent
Itt már tényleg nincs mit tenni?
Üres szemgödreim sűrű vérrel telten süketen merednek a semmibe
Végtelen szomorúság és szégyen sodor a kihalt utcák kövein
Senki sem maradt , aki felsegít
Senki sem volt aki átérzett
Senki sem lesz aki emlékszik
Zúgó tenger lett a büszke faj
mely egykor dicső fényben érzett és gondolt
hitt és tudta mi a jóság
Most habja kikezdte a szeretet- szirtet és lassan összedől a rend
Őskáoszba dönt az önző kegyetlenség
S én elsiratom gyöngéd álmaim
