Ritkás erdő kellős közepén őrizem a reményt, midőn mozdulatlan engedem közelembe azt a tölgyfa mögött bujdosó kis tündér- szökevényt.

Félvilágon átüldöztem, átal sós, feneketlen tengereken, sziklás hegyen, búzamezőn, virágos réteken. Mígnem elbújt itt, e rengetegben. 

Nem ijeszthetem tovább e fáraszthatatlan csodalényt, inkább mozdulatlanságba dermedem. Sírtam, rimánkodtam neki és könyörögtem; a durva föld felsértette kényes térdem.

Nem jött, csak kacagott, kacskaringós lépésekben tovább ballagott. Incselegtem, hízelegtem, nyájas szókkal szóltam hozzá, csalogattam, hívogattam, de hiába esengtem, a kis csalafinta elszökött előlem. 

Most  csak várok reá, néha kikacsint a sok százéves fatörzs mögül. 

Nyugalom és csend ölel, néha egy-egy hajtincsem pajkos táncra kel a langyos szellővel. 

Az üdezöld fényár mind sötétebbe hajlik, mikor törékeny kis lábain mellém óvakodik. Áttetsző, szivárványos szárnyait rezegteti, elröppen, amint szándékom megneszeli. Egész bensőm remeg, torkom kiszárad, képtelenség kordában tartani a vágyat utánad. 

Nem zártam üvegbe, ahogy várta, csak néztem míg szemem vakulni kezdett a tündéri fényben. 

Azon a nyári kora-estén így esett, hogy a szerelem hosszas hajsza után mellém telepedett.